4. Fejezet

NEGYEDIK FEJEZET

 

Sara

 

Fordította: Elpida

 

 

Max, Bennett és Will sok mindenben hasonlítottak egymásra, de ugyanakkor sokféleképpen különböztek is. Bennett ösztönösen mindig arra törekedett, hogy nála legyen az irányítás, hogy a legrövidebb úton azt megszerezze, és soha se engedje el. Max volt az elbűvölő – pokolian jó üzletember, nagyon édes –, az a srác, aki tudja, hogy mézzel több legyet fogsz, mint ecettel. És Will a gondolatok embere volt, aki felfogta és felvázolta a helyzetet, és megtalálta a problémát, hogy meg tudja oldani. És ezért egyeztem bele, hogy Will és Hanna átjöjjenek hozzánk Annabellre vigyázni, míg mi megpróbálkozunk a Második számú Katasztrofális Vacsorával. Willt és Hannát az ismerőseim között a legokosabbaknak tartottam. Ha valakik megfejthetik a gyerekek kódját, akkor ők azok.

Már indulásra készen voltunk, amikor a következő péntek este megjelentek nálunk.

Will egy olyan show-t ábrázoló pólót viselt, amelyikről még nem is hallottam, és kifejezése visszafogott volt. Hanna – mint általában – most is úgy tűnt, hogy szórakozik az idegeivel.

– Nem tojtál be egy apró kisbabától, ugye? – kérdezte, amikor beléptek hozzánk.

– Persze, hogy nem – mondta Will, és levette kék sálját, amit viselt. – De a csecsemők nyolc és negyven százalék között hasfájósak. Nyolctól negyven százalékig. Majdnem minden második gyerek, ha a nagyobb számot nézzük. És az éves születési adatokhoz viszonyítva, annak az esélye, hogy Annabell…

– Nem hasfájós, te hülye – mondta Max, és behúzta, hogy becsukhassa az ajtót. – Hanna, remélem, hogy az adószámfejtéssel is ilyen briliáns elme, vagy legalább pokoli jó a szexben.

– Hogy őszinte legyek, mindkettő – válaszolta ő, és odaadta Willnek a kabátját. – És ne aggódj, amikor fiatalabb voltam, sokszor bébiszitterkedtem. Valószínűleg a környékünk összes gyerekére vigyáztam. És nagyon jól kijövök a babákkal.

Will mellé állt, átölelte és gyengéden megpuszilta az orrát. – Hát ez, hogy lehet? Nem egész életedben arra vágyakoztál, hogy megismerj? – kérdezte vigyorogva.

Hanna megrázta a fejét és játékosan megpaskolta az arcát. – Annyira édes, hogy azt hiszed magadról, te vagy a világ közepe – mondta, erre Max felnevetett. Will hírhedt nőfaló volt, és elképesztő volt látni, hogy végre találkozott azzal a nővel, aki helyre tudja tenni.

– Még egyszer köszönjük – mondtam Willt félrelökve, hogy megölelhessem Hannát. – Az hiszem, nem elég, ha bizakodó vagyok, sok szerencsét is szeretnék kívánni.

– Ne legyél hülye – mondta Will. – Mi – és a „mi” alatt Hannát értem – mindenről gondoskodni fogunk. Én azért vagyok itt, hogy lecsavarjam egy üveg tetejét, pókokat öljek, vagy szükség esetén villanykörtét cseréljek.

Hanna egyetértően bólintott.

Én azért megmutattam nekik, hol vannak a pelenkák, adtam nekik egy listát a vészhelyzet esetén hívandó telefonszámokkal, és vagy tizedszerre is köszönetet mondtam nekik. – Annabell nemrég evett és tisztába is tettem. Azt hiszem, minden rendben lesz vele a következő... valójában ez már az esti alvása, és legközelebb akkor kéne felébrednie, amikor már mi is itthon leszünk. De azért minden esetre, csak ide a sarokra megyünk.

Hanna bólintott és kézbe vett egy rugdalózót a kanapén hagyott ruha halomból. – Ne aggódj – mondta, és visszatette a ruhát a stócra, amit megigazított. – Még ha fel is ébred, biztos vagyok benne, hogy a legnagyobb probléma az lesz, hogy ezt itt – Willre mutatott – le tudjam állítani, hogy ne vágjon hülye grimaszokat Annának.

Max felvette a kabátját és rám is rám segítette az enyémet. – Akkor... gyerekek, tudnotok kell, nem jöhetnek fel fiúk – mondta. – Tilosak a korhatáros filmek és hagytam pénzt pizzára a konyhapulton.

Will a szemét forgatta, majd elkezdett minket kitolni az ajtón. – Mondtuk, hogy minden rendben lesz – ragaszkodott állításához az ajtóból. – Tizenháromszor nehezebb vagyok nála. Tizenháromszor! Lehetetlen, hogy ne legyen minden rendben.

~~~

Most nem volt elegáns étterem, se szentimentálisan romantikus bor. Az utunkba eső első étteremnél megálltunk, és leültünk az első szabad asztalhoz.

A levegőben sürgető érzés terjengett, olyan volt, mintha egy óra ketyegne fölöttünk a perceket számolva, és mintha lehetetlen lett volna, hogy problémák nélkül teljen el ez az este, ez a vacsora, anélkül, hogy Hanna és Will üzeneteket küldözgessen képzelt, vagy valós vészhelyzeti problémák miatt.

– Szerinted, minden rendben lesz velük? – kérdeztem Maxet összehajtogatva, majd ismét széthajtogatva az előttem fekvő szalvétát.

A műanyagba fóliázott étlap fölött rám nézett, és megrántotta a vállát. – Persze, hogy megoldják. Annabellnek jó természete van, ahogy az anyukájának is. El sem tudom képzelni, hogy valakinek kellemetlenséget tudna okozni.

Nevettem. – Mr. Stella, lehet, hogy mindkét személy megítélés során tévedett.

Az asztalunkhoz jött a pincér és mi rendeltünk. Bár nem igazán tudom miért voltunk ott. Miért mentünk el egy étterembe, miért kellett elmennünk randevúra, vacsorázni, mielőtt letépem a nadrágját.

Amit már ebben a pillanatban is meg akartam tenni.

Megérkezet a vacsoránk, és tizenöt perc telt el mielőtt megszólalt Max telefonja az asztalon. Megemelte, megnézte és mosolyogva felém fordította.

– Nézd – mondta. A képen Will büszke tekintettel tartotta Annabellt, mintha most oldotta volna meg az atomok felosztását, pedig csak egy pelenkát cserélt le… Két ujjal mutatta a győzelem jelét.

A győzelem jele, egy nagyon fehér ujjakkal mutatva.

Hanna azt írta: Sikerült neki!

– Mi az? – kérdeztem a telefonhoz közelebb hajolva, hogy jobban lássam. – Púder?

– Annak tűnik – válaszolta Max, miután ő is jobban megnézte. Will úgy nézett ki, mintha egy porcukros fánk robbant volna a képébe. Fehér por lepte a haját, a szemöldökét, az arcát és mindkét kezét, azt is, amelyikkel Annabellt tartotta, és azt is, amelyiket a kamera felé mutatta.

– Jó kis időbe telik majd, mire ezt letakarítja magáról – mondtam hamburgerem utolsó falatját bekapva.

– Jót tesz neki – mondta Max, miközben visszaüzent Hannának.

– Szerinted Will és Hanna készen állnak már egy kisbaba vállalására?

– Szerintem Will bármit képes bevállalni, csak az a lényeg, hogy Hanna is akarja. Krisztusom, ha azt mondaná neki, hogy iratkozzon be egy kötő csoportba, csak annyit kérdezne, szerinte melyik színű fonal illik legjobban a bőréhez. A pokolba is, Hanna azt csinál vele, amit akar. Valami azt súgja nekem, hogy ez pont az az este, amire szükségük volt.

– Ezzel azt mondod, hogy még van pár óránk?

Max megfogta a szalvétáját, megtörölte vele a száját, majd a tányérjába dobta. – Nem akarom elkiabálni, de azt hiszem.

Már tíz perc eltelt Will üzenete óta, ez rekordidő volt – főleg, ha George éjszakájához hasonlítjuk –, ezért lett egy ötletem. Otthon is minden rendben volt, és én nem voltam hajlandó elveszíteni ezt a lehetőséget.

– Virágszirom, pontosan mit csinálsz azzal? – kérdezte Max a telefonomra mutatva.

– Keresek valamit?

– Valamit?

– Mmm... igen.

– Kifejtenéd?

Inkább felé fordítottam a telefonomat, és láttam a pillanatot az arcán, amikor megértette. – Otthon minden rendben, hülyeség lenne ezt nem kihasználni. Szóval… foglalok egy szobát, ahol olyan hangos lehetsz, amilyen hangos akarsz lenni, és ahol nem kell az egyik füledet folyamatosan a bébiőrzőn tartanod. Persze, csak ha téged is érdekel… – fejeztem be egy játékos mosollyal.

– Hogy érdekel-e? Mindenkinek fizetnék ezen a kibaszott helyen, csakhogy mindenkinél hamarabb elhúzhassunk innen – mondta, és jelzett a pincérnek, hogy kéri a számlát. – Mondtam neked mostanában, hogy mennyire szeretlek?

– Párszor – válaszoltam mosolyogva, amikor a pincér az asztalunkra tette a számlát. Tovább keresgéltem a telefonomban, míg meg nem leltem azt, amit akartam.

– Akkor most mi is olyanok leszünk, mint azok, akik csak pár órára vesznek ki szobát egy szállodában? – viccelődött Max. Felállt, hogy a pénztárhoz menjen fizetni, közben az állát vakargatta. – Meglep, mennyire lazán kezelem ezt a helyzetet.

Amikor beléptünk a kicsi, de csinos szállodánkba, tökre látszott rajtunk, miért vagyunk ott. Csomagok nélkül jöttünk, és csak tizenöt perccel ezelőtt bonyolítottuk le a foglalást. És abban is biztos vagyok, hogy ahogy Maxre néztem – mintha kész lennék bármelyik pillanatban leteperni és a recepciós pulton meglovagolni –, azt sugallta, hogy nem pár órás alvásra ugrottunk be.

És akkor azt már ne is említsem, hogy Max jogsiján, amit a recepción magát igazolva leadott, az onnan tíz perc távolságra lévő lakásunk címe szerepelt. És akkor mi van? Egy jót fogok kúrni a férjemmel. Gondoljanak azt, amit akarnak.

– A szálloda legtávolabb eső részében kérnénk egy szobát – mondta Max. – Szándékunkban áll hangoskodni.

A recepciós a jogsira nézett, majd unott képpel ismét Maxre, elvette tőle a bankkártyáját, és lehúzta.

A liftben Max a felvonó falához préselt és a hajamba markolt. – Édes Sara, mondd el, mit akarsz! – mondta orrával az államat simogatva. – Ez a mi éjszakánk, és meg akarom valósítani csavaros agyad összes mocskos fantáziáját.

– Akarlak – mondtam. – Rajtam, mögöttem…

– Mmm… – morgott ajkaival a bőrömre tapadva. Éreztem, ahogy az összes szorongásom elillan. Max sem agyalt már semmin. Már nem úgy viselkedett velem, mintha törékeny lennék.

– És...? – kérdezte.

Fejem oldalra fordítottam, és felnézve a felvonó belső falait fedő tükörbe, magunkat láttam. És testünk figyelve – még ha ruhában is – kirázott a hideg, és a gerincemen bizsergés futott végig.

– Az arcodat a lábaim között akarom – mondtam. – Azt akarom, hogy vadulj meg.

Nagyot sóhajtott, ami vággyal teli nyögés lett. – Tudod, hogy szeretem az ízedet. Azt akarod, hogy kinyaljalak, Virágszirom?

Istenem! – Igen!

– Azt akarod, hogy habzsoljalak, hogy beterítsd az arcomat? Vagy azt akarod, hogy lassan csináljam?

– Mindent akarok! Eleinte vadul, aztán lassabban. Élvezettel kóstolgass – mondtam anélkül, hogy tudnánk, mennyi idő áll rendelkezésünkre. Figyeltem Maxet, ahogy szétnyitja a blúzomat, hogy felfedje duzzadt melleim dekoltázsát. El tudtam képzelni, hogy néznénk ki: én meztelenül hanyatt fekve, széttárt lábakkal, szégyentelenül, és Max a lábaim között. Az izmaink megfeszülnének, ahogy felfal, kezeim gyönyörű hajában, miközben arra a helyre húzom, és ott tartom, ahol a legnagyobb szükségem van rá. És amikor elárassza testemet az orgazmus, a lábujjaim megfeszülnek. És én sikítok.

A lift megállt, és Max a kezemet megfogva szinte végig vonszolt a folyosón, a szobánkig. – Mindent akarsz – mondta a mágneskártyát az ajtón a megfelelő résbe csúsztatva. – És én mindent kibaszottul megadok neked. – A felvillanó kis lámpa zöld fénye és a fémes kattanás jelezte, hogy bemehetünk. Kinyitotta az ajtót. Lábujjhegyre álltam, hogy elérjem, és számat a szájára préseltem. Idővesztegetés nélkül kikapcsoltam az övét és elkezdtem felfelé rángatni az ingét. – Le akarlak fényképezni – mondtam, erre ő hátrébb húzódott, hogy rám nézhessen.

– Engem?

Bólintottam és közben ismét felnyújtózkodtam, hogy az alsó ajkát gyengéden megharapjam. – Téged, miközben nyalod a… puncimat?

Max felnyögött és fejét hátraejtette az ajtóra. – El sem tudod képzelni, mennyire felizgat, amikor ilyeneket mondasz. – Azon gondolkodtam, hogy ez segíthet-e. Igaza volt-e Chloénak, hogy könnyebben elengedi magát, ha előbb én használom őt.

A köldökét simogattam, majd lejjebb. Éreztem keménységét, ahogy a nadrágjának feszült. Rászorítottam, és hüvelykujjammal megsimogattam a makkjánál. – Azt hiszem, el tudom képzelni, mennyire…

Max hátrafelé tolt. Megálltunk az ágy mellett. Kivette a zsebéből a telefonját és nekem adta. – Reménykedjünk, hogy nem szólal meg, mert Will felfedezte magában az anyai ösztönt, és mert a kislányunk rájött, hogy hirtelen mindenki körülötte a kedvében akar járni, és úgy táncolnak, ahogy ő fütyül.

Nevetve tettem le az éjjeli szekrényre.

– Szóval... mit akarsz kezdeni ezekkel a fényképekkel, édes Virágszirom? – kérdezte a blúzomat kigombolva, amit hagyott a vállaimról lecsúszni.

– Majd nézegetem őket. Emlékszel?

– Mikor? Munka közben? – kérdezte, és kikapcsolta a melltartómat, letolta a pántjait és a fal mellett álló fotelba dobta. – Talán, amikor egy megbeszélésen ülsz és körülötted mindenki tárgyal, de te a telefonodat bámulod? Azt fogják hinni, hogy talán egy email-t olvasol. El se tudják majd képzelni, hogy olyan fényképet nézel, ahol a fejem a lábaid között van. Vagy a nyelvem a csiklódat nyalja.

– Óh! Istenem! – mondtam. Pontosan azt mondta, amit én is elképzeltem. Max tekintete bejárta az arcomat, majd a nyakamra siklott, és még annál is lejjebb. A melleim bizseregtek, a mellbimbóim megkeményedtek tekintetének súlyától. A rajtam maradt ruha szorított, a bőröm lángolt alatta.

– És közben benedvesednél, Virágszál?

Bólintottam, és előbb levettem róla az ingét, majd a nadrágját. Farkának feje kibújt az alsónadrágjából. Annyira kemény volt, és a szoba halvány fényében már látszódtak is rajta nedvének cseppjei. Megnyaltam a számat, és szinte már éreztem is a számban súlyát, keménységét és selymességét a nyelvemen.

– Vetkőzz le teljesen – mondta kemény hangnemben. Megfogta az ágytakarót és lerántotta az ágyról. A ropogósra vasalt lepedő hófehér volt. A szépen elrendezett párnák leestek oldalt, ő egyet felvett és az ágy közepére dobta.

Levettem a szoknyámat és a bugyimat, pont akkor fordult felém, végignézett rajtam és helyeslően bólintott. – Gyere ide – mondta a párnára mutatva. – Azt akarom, hogy a puncid egy kicsit meg legyen emelve, hogy jobban hozzá férjek, hogy jobban kiélvezhessem.

Még most is, az esküvőnk után, a klub után, a gyerekünk születése után, még most is elvörösödtem. Azt csináltam, amire kért. Hanyatt feküdtem az ágyon, figyelve, hogy a párna a csípőm alatt legyen, hogy megemelje a medencémet. Behajlított lábaimat széttárva kiszolgáltatottnak éreztem magamat, miközben hűs levegő simogatott ott lent. Éreztem, hogy már nedves vagyok, és megduzzadtam, csiklóm a legkisebb érintésre is érzékeny.

Őt bámultam, figyeltem, ahogy lehúzza az alsónadrágját, felmászik az ágyra és lassan megközelít. Felé nyúltam, magamban akartam érezni, és…

A telefonja elkezdett rezegni az éjjeliszekrényen.

A kurva életbe!

Vakon hátranyúltam, nem bírtam a tekintetem elszakítani köztünk meredező tökéletes farkáról. Levertem az ébresztőórát és még valamit, ami valószínűleg a szobaszerviz menüje volt, hogy elérjem azt, amit kerestem, és odaadjam neki.

– Sara – mondta, és kénytelen voltam abba hagyni testének bámulását.

– Igen?

– A telefon. Elolvastad az üzenetet? – kérdezte, és megérintette a térdemet. Simogatásával felfelé haladt, a lábaim közé. – Most el vagyok foglalva, és ha csak nem ég a házunk, és semmi baj sincs a kicsinkkel, akkor semmi kedvem senkiüzenetéhez. Csak válaszolj.

– Válaszoljak, míg te...? – hagytam félbe mondandóm, és ő bólintott.

A torkom kiszáradt. Megpróbáltam arra koncentrálni, amit csináltam, és nem Max csiklómat simogató ujjaira.

– Willtől jött – mondtam az üzenetet olvasva. Egy közeli kép volt Annabellről, amin az orrát ráncolta és kis szája félig tátva volt. Egy sárga pöttyös takaró széle látszódott a kis arcocskája mellett, ezért feltételeztem, hogy még mindig a kiságyában van.

Ez állt az üzenetben: Mi ez az arckifejezés?

Max simogató ujjáról egy pillanatra megfeledkezve válaszoltam: Sírt?

Nem, csak pár hangocskát adott ki. Mint egy kiskutya vagy valami olyasmi? Jól van, csak kíváncsi voltam.

Válaszoltam neki: Néha nyugtalanul alszik. És ekkor Max simogató ujjainak helyét átvett szakadozó lélegzete. Meg kellett állnom és kissé megemeltem magam. Folytattam: Általában magától megnyugszik. Azt hiszem, minden rendben van.

Lehet, hogy a kelleténél kissé bizakodóbb voltam.

Vártam egy kicsit, de úgy tűnt, Will nem fog válaszolni, ezért az ágyra ejtettem a telefont. Felsóhajtottam és a fejemet hátrahajtottam. – Ó! Istenem! – mondtam kezeimmel Max hajába túrva.

– Jó? – suttogta és hosszú, lassú mozdulatokkal nyalogatott.

– Kibaszottul!

– Basszus, Virágszirom, annyira finom vagy – suttogta, és közben nedves köröket rajzolt a csiklóm köré.

Még szélesebbre tártam a lábaimat és a csípőmet le-föl mozgatva magamhoz szorítottam, hogy felvegyem nyelvének ritmusát, amitől már úgy hatott, mintha az arcával basznék. – Még, Max! – mondtam őt nézve. – És az ujjaiddal is…

Max azt csinálta, amire kértem, és éreztem, ahogy egy, majd mellé még egy ujját belém süllyeszti. – A fényképek, Virágszirom! – szólt, és eszembe jutott, hogy a telefonja ott van mellettem az ágyon. Max ismét rám tapadt a szájával, ajkaival fogságba ejtve a csiklómat és újból szívta és szopogatta, kis nyögéseket kiadva. Amikor a telefonját felé fordítottam, a kezem remegett. Bekapcsoltam a kamerát, és egymás után készítettem a fényképeket.

És akárhányszor kattogott a telefonja fényképzés közben, Max morgott egyet. És mivel felfogtam, hogy ez felizgatja – ahogy elképzeli, hogy később ezeket a képeket nézem, és közben rá gondolok, és emlékezni fogok a morgására –, nagyon nehéz volt visszafognom magam, hogy ne döntsem hanyatt, és abban a pillanatban lovagoljam meg.

Két ujjával pumpált, az arcát elfordítva combtövem sápadt, puha bőrét kezdte el csókolgatni, szívogatni, és én majdnem felsikoltottam, amikor az egy napos borostája a csiklómhoz ért. Nem bírtam tovább. Ő felém emelte a tekintetét és a szemembe nézett. Amikor a nyelve megjelent a redőim közé furakodva, ismét felé emeltem a kamerát, hogy megragadjam ezt a pillanatot. És akkor még egy üzenet jelent meg a telefon képernyőjén. Ez állt benne:

Hogyan melegítsük meg a tejet? Hanna azt mondja, hogy egy meleg vízzel teli tálba merítve, de én szerintem, betehetjük a mikrohullámú sütőbe is, a lényeg, hogy a digitális hőmérőt használjuk hozzá, és csak 37 fokig melegítsük. SARA. KINEK VAN IGAZA?

Csak harmadik nekifutásra sikerült válaszolnom. Ennyit: HANNÁRA HALLGASS!

Aztán a telefont az ágyra dobtam, és hogy ne sikítsak, a karomba haraptam.

Max kissé elhúzódott, aggódva, hogy hátha történt valami. Egy intéssel megnyugtattam.

– Minden rendben, minden rendben – lihegtem. – Ne hagydabbaazistenért! Folytasd! – kezdtem mondani, de meg kellett nyalnom a számat és kétségbeesetten kapkodtam levegőért. – Szépenkérlekfolytasd! Ne állj le, ne állj le. Közel vagyok, elélvezek!

Max megduplázta erőfeszítéseit, nyalta és szopta a csiklómat, és valahol elveszve a gyönyörben meghallottam nyögéseit, és a hangot, amiből tudtam, hogy a farkát veri.

– Istenem! Te...? – kezdtem mondani, és megpróbáltam felemelkedni, hogy láthassam, de a telefon ismét elkezdett rezegni mellettem.

Kétségbeesett nyögés tört fel belőlem, már majdnem elélveztem. Olyan közel voltam, hogy majdnem elsírtam magam.

Ez állt az üzenetben:

Nem akarja meginni. Biztos, hogy ilyen sok kell neki? Lehetetlen, hogy egy emberi lény ennyit megegyen. Ha figyelembe vesszük a méreteit, és hogy hány unciát fogyaszt…

– Mi a faszomat akar már megint? – kérdezett Max feltámaszkodva.

– Annabell nem fogadja el tőle a tejet – magyarázkodtam, erre ő rám rogyott. – Max, kezdem azt hinni, ez nem fog összejönni. Nekem már soha sem lesz orgazmusom, és te is jobb, ha hozzászoksz, hogy innentől kezdve már csak elkékült, bedagadt golyókkal fogsz létezni.

– Ezt kibaszottul felejtsd el – mondta. – Adj öt percet, esküszöm, sikerülni fog.

De lehetetlen volt. Pedig akartam Maxet – Istenem! Mennyire akartam! –, de már csak egy valamire tudtam gondolni, az én kisbabámra, aki éhesen sír otthon.

Egy darabig mindketten csak feküdtünk, megpróbáltuk légzésünket lecsillapítani és lenyugtatni magunkat... pár testrészünket, mielőtt kikelünk az ágyból.

– Megoldjuk, Virágszirom – mondta Max fölém mászva és a homlokomat megpuszilva. – Rengeteg időnk van.

Válaszolni akartam Willnek, hogy elindultunk haza, de lefagytam, amikor a képernyőre néztem. Valahogy, miközben az üzenettel és a kamerával foglalkoztam… a kurva életbe, véletlenül elküldtem Willnek üzenetben a fényképeket, melyeken Max feje a lábaim között van.

– Ó! Istenem! – nyögtem fel. Odaadtam Maxnek a telefont, hogy lássa mit csináltam. – Nem csinálok több fényképet ebben az életben, az már biztos.

A párnára ejtettem a fejem, miközben Max felolvasta Will üzenetét és elröhögte magát.

Oké… ez egy kicsit váratlan volt. De megértettük. Nem kell kapkodnotok. Majd megoldjuk a tejes ügyet.