2. Fejezet

Második fejezet

 

Sara

 

Fordította: Elpida

 

Az 56. utcára befordulva a következő sarkon megláttam a Parker Meridien hotelt.

Szürke homlokzata olyan zord látványt keltett, mint a reggeli égbolt. Vastag hófelhők gyűltek fejünk fölé, bármelyik pillanatban elkezdhetett havazni. New Yorkban a tél karácsony után nyomasztó; hideg és nyirkos, latyakos hó fedi az utakat és a napok úgy telnek el egymás után, hogy még csak halvány darabját sem láthatjuk kék égboltnak. De ebben az évben szerencsére enyhébb volt a tél, mint az elmúlt években, és elég meleg ahhoz, hogy Max sűrűn magával vihesse bebugyolált kislányunkat, amikor Will-lel és Hannával futott.

Kabátom belső zsebében a telefonom üzenetet jelzett. Meg se kellett néznem. Tudtam, hogy Chloe az, aki már a harmadik üzenetét küldte egy óra alatt: Hol vagy? Sara, remélem nem mondod le. Igazság szerint már több közös ebédről a csajokkal lemaradtam, mióta Annabell megszületett. Nem volt könnyű egy újszülöttel kimozdulni, aki folyamatosan a melleimen lógott, ha esélyt kapott rá.

Nem foglalkoztam az üzenettel. A fejemben még a Maxszel eltöltött reggel emlékei pörögtek. Chloe várhatott.

De két lépést sem tettem és elöntött a pánik: Lehet, hogy nem Chloe küldte az üzenetet. Lehet, hogy Max írta, hogy Annabell beteg lett vagy megsérült vagy…

Megálltam a járdán az egyik épület bejáratánál és elővettem a telefonomat.

Max üzent: Will valószínűleg átjön este vacsorára. Oké?

Válaszoltam, hogy oké, majd visszatettem telefonomat a zsebembe. Minden lépésemnél kedvenc csizmám sarkai megcsikordultak a felsózott járdán. Chloe még azelőtt el akart vinni vásárolni, mielőtt betenném a lábam az irodába, de én ellenkeztem. Jól éreztem magamat kedvenc szoknyámban, magas sarkaimon ringott benne a csípőm, és a pulóveremben, amitől Max szava elállt, és a melleim látványa elcsábította. Meg akartam találni magamat.

Lesimítottam a kabátomat és megmarkoltam a táskámat, melyet még Maxtől kaptam a születésnapomra. Egy Burberry táska, és nem egy pelenkás vállzsák. Azóta nem voltam sehol pelenkák, cumisüvegek, váltás ruhák, nedves törlőkendők nélkül, mióta Annabell megszületett, és a puha bőrt megérintve, túl könnyűnek éreztem a táskát.

Csak pár órát leszek távol tőle ma, emlékeztettem magamat. Majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok.

~~~

Ahogy beléptem a márvány előcsarnokba a portásra mosolyogtam. A fehér márványpadlót csillogó fekete mozaik díszítette. A falakat fényes gránittal burkolták. Többen is ültek a kanapékon és a telefonjaik fölé görnyedtek. Beszélgetéseik megtöltötték a hatalmas teret és visszhangzottak a gránit falakról. Átmentem egy hatalmas boltív alatt, balra fordultam és felmentem a lépcsőkön, amik a Norma’s étterembe vezettek. Persze most is, mint mindig, előbb hallottam meg Chloe hangját, mint megláttam volna.

– Megjött! – kiáltott, és felállt. Magas sarkú csizma volt rajta, melyek kihangsúlyozták hosszú lábait. Hullámos haja a vállára hullt, és kifejezéséből láttam, hogy nem úszom meg olyan könnyen, hogy elkéstem. – Na végre.

– Tudom, tudom – mondtam átszelve a fa padlóval borított termet, hogy odaérjek hozzájuk. – Sajnálom. De higgyetek nekem, amikor gyereketek lesz, az idő eltorzul, és mikor azt hiszed, sikerült időben elindulnod valahová, akkor látod, hogy már fél óra késésben vagy.

– Biztos, hogy nem Max miatt késtél? Mert meglátott ebben a cuccban és… feltartóztatott? – kérdezte Hanna Chloe mögül.

– Még az a nő beszél, akinek a férje majd megőrül a mellekért – mondtam nevetve. – És lehet... hogy ez is közbejátszott a késésembe.

Hannát mindig is imádnivalónak találtam, de az elmúlt évben nagyot nőtt Max szemében is, mert szerinte, bárki, aki meg tudta tartani Willt a golyóinál fogva, az igazi ász.

– Ne foglalkozz Attila a hun női változatával – szólalt meg Chloéra mutatva George, aki nemcsak nagyon jó barátom, de az asszisztensem is. – Ez a nő addig nem nyugszik, míg nem ő lehet a főnökasszony.

– Hogy a fenébe ne! – mondta Chloe.

Átöleltem őket, és mielőtt leültem, székem háttámlájára akasztottam a táskámat.

– Hogy van a kis hercegnő? – kérdezte Chloe, és csészéjében a kávéját fújta. – És hol van a kis hercegnő?

– Jól van. Ma az apukájával van. – Az arcomon büszke mosoly jelent meg. – Hogy van Bennett?

– Kész rémálom – válaszolta, ugyanolyan büszkén.

– És ti jól meg vagytok Will-lel? – kérdeztem Hannát felé fordulva. – Mostanában ritkán látlak titeket, és az utóbbi időben Max is a fejébe vette, hogy tönkre teszi a reggeli kocogásotokat a jelenlétével. Sajnálom.

Hanna mosolyogva az asztalra könyökölt. – Én élvezem, hogy velünk jön. És ha abból a bugyuta vigyorból vonok le következtetést, amit akkor látok Willen, amikor a babakocsi is velünk van, akkor biztos lehetsz benne, hogy őt se zavarja a dolog.

– Ez nagyon jó, mert akármennyi bűntudatot is érzek, az a plusz egy óra alvás nagyon kell nekem.

– Lehet, hogy nekem is veletek kéne járnom futni – mondta George. – Talán Will tavasszal póló nélkül fut?

– George – szólt Hanna figyelmen kívül hagyva, amit mondott. – Nem mesélsz Sarának az álom pasiról, akivel találkozgatsz?

– Találkozgattam – javította ki. – Múlt idő. Ez a szakítás első fázisú volt. Nem akarok beszélni róla.

– Milyen első fázis? – kérdezte Chloe.

– Az első fázis – ismételte meg George. – Mi lesz már csajok, mindig el kell magyaráznom a melegek szókincsét? A szakítás első fázisa SMS-sel történik, de megpróbálsz nem tűnni seggfejnek. A második fázis, amikor elmondod a másiknak „Figyelj, nem érzem irántad azt, amit kellene, és gondolom, te se érzel úgy irántam. Jobb lesz, ha külön utakon járunk.” A harmadik fázis, amikor nem működnek a dolgok, de annyiban hagyod, mert szerinted majd az idő megoldja. Fájdalmas, mert már valamilyen módon megszoktad a másikat. Megtanulta, hogyan szereted a kávédat inni, melyik nap eszel szénhidrátot, és… csak kurva szar.

– Ez természetes – mondtam a kávémat kevergetve. – A kapcsolatok, melyek ragaszkodnak a diétás étrendünkhöz, nagyon romantikusak.

George gyengéden a vállamba bokszolt. – Figyelmen kívül hagyom ironikus megjegyzésed, mert szoptatsz, és valószínűleg unalmas az életed. Hol tartottam? Á, igen, a negyedik fázis. Szóval… a negyedik fázis, amikor az egyik mindenét beleadja, de a másik mégis… máshol jár. Kész rémálom. Ugye? Így már az első stádium nem is hangzik olyan rossznak, de véleményem szerint a legrosszabb a negyedik stádium után. Ha valaki úgy érzi, hogy egy üzenetet megírva szakíthat, akkor feltehetőleg még nem is jutottatok semmire, hogy kérdéseket tegyél fel neki, és biztos, hogy nem hívhatod fel telefonon, hogy megmond neki „Helló, az a pasi vagyok, aki miattad öltözött be oroszlán idomárnak. Elmondanád, hogy mi történt?”

Mindannyian megértően bólogattunk. George tekintetét az asztal közepén álló muffinos tálra szegezte. Aztán elvett egyet belőle. – Édességbe fojtom a bánatomat.

– Jaj, George. Belezúgtál a pasiba, ugye? – kérdezte Hanna.

– Nem, csajszi. Dehogy is – nevetett George. – Én nem zúgok bele senkibe, kivéve, ha Sumnernek hívják.

A pincér az asztalunk mellé állt és mielőtt megkértük volna rá, feltöltötte a csészéinket kávéval.

– Én egy ropogós goffrit kérek Devonshire krémmel és cseresznyével – mondtam neki.

– Nem tudom megérteni, hogy tarthatod magad ilyen jól – mondta Chloe testemre mutatva. – És közben ilyenekkel tömöd magad. Nem jársz el futni Hannával és már hónapok óta nem láttalak az iroda edzőtermében.

– Ez az egyik előnye a szoptatásnak – mondtam. – Ahhoz, hogy legyen tejem, kalória bevitelre is szükség van.

Ami igaz volt. Amikor volt rá lehetőségem, akkor továbbra is mozogtam, de a terhesség és az anyaság új alakkal ajándékozott meg, amit még épp, hogy kezdtem megszokni: lehet, hogy felszedtem pár centit a derékbőségemre, de még soha sem voltam ennyire buja, telt idomú. Mindig is vékony voltam, de most nőiesebbnek éreztem magamat kerek csípőmmel és még számomra is meglepően nagy mellekkel. És az sem zavart, hogy párszor rajta kaptam Maxet, hogy elveszik a dekoltázsom bámulásában, és képtelen elvonni a tekintetét onnan. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy azokban a pillanatokban nem érzem magamat királynőnek.

– És hogy képzelted a visszatérést a munkádba? – kérdezte Hanna öltözékemet vizsgálva, majd hozzátette: – Odamész, nem?

Kávémba kortyolva bólintottam. – Hivatalosan a jövő héten kezdek, de arra gondoltam, könnyebb lenne, ha fokozatosan szoktatnám hozzá magamat.

– Ezek szerint mára tervbe vetted, hogy bemész az irodádba és leülsz az íróasztalodhoz? – kérdezte George.

Végig, míg hiányoztam, szabadságon voltam úgy éreztem, hogy George-ot, az isten küldte hozzám. A tizenhat hét alatt, amit hiányoztam többször is ellátogattam a munkahelyemre, a Ryan Mediába, mert nem akartam teljesen elvágni magam a munkától, annak ellenére, hogy bármit, amire csak szükségem volt, el tudtak volni küldeni nekem a lakásra egy futárral. Anélkül, hogy megbeszéltük volna, a következő rendszert építettük fel: Annabellt mindig magammal víve, meglátogattam George-ot az irodájában, ami az én irodám előtt van, ő átadta nekem az üzeneteimet és a rám váró fájlokat, amikhez szükség volt a figyelmemre, hogy átnézzem őket, én meg odaadtam neki azokat a munkákat, amiket otthon elvégeztem.

Soha sem léptem be az irodámba, és ő soha sem kérdezte, hogy milyen okból.

Ami ha jobban belegondolsz, nevetséges volt. Hisz én Sara Stella vagyok, aki már bebizonyította, hogy képes kezelni több millió dolláros kampányokat és felügyelni a cégem egész pénzügyi részlegét.

És még nem jöttem rá, hogy kell csinálni mindezt úgy, hogy jó anyuka is legyek.

– Még egyszer sem voltál az irodádban? – kérdezte Hanna. – Furcsa, hogy visszamész?

– Nem hiszem. Vissza akarok menni dolgozni. Szükségem van rá. Fontos része az életemnek, ettől vagyok az, aki vagyok, és ha ezt meg akarom tartani, akkor az életem része kell, hogy legyen. De Anna.., a gondolat, hogy naponta nyolc órát távol leszek tőle, bűntudatot okoz, olyan, mintha valamilyen módon ártanék neki, vagy mintha hiányozna valamelyik anyai idegsejtem, ami arra ösztönözne, hogy otthon akarjak maradni vele. És abban is biztos vagyok, hogy még majd akarok több gyereket is. És akkor hogyan fogom kézben tartani a dolgokat? Jogom van még több gyereket akarni, amikor biztos vagyok benne, hogy életemnek erről a másik részéről nem tudok lemondani?

– Hülyeség – szólt Chloe. – Szerinted a férfiaknak bármikor is eszükbe jut ilyeneken aggódni? Persze, hogy nem. Vért izzadtál, hogy eljuss odáig, ahol most vagy. Nem tudom hol a probléma, hisz mindkét dolgot jól csinálod. Lehet, hogy egy-két változást kell majd beiktatni, de kit érdekel? Folyamatosan haladva előre, megtalálod majd az utat. – Fejét félrehajtva tette hozzá: – Szerinted Max otthon maradna?

– Tulajdonképpen… – mondtam, és ez elég is volt, hogy felkeltsem Chloe figyelmét. Letette a csészéjét, és székén hátradőlve várta, hogy beszéljek. – Nem tudok rájönni, hogy mi van vele az utóbbi időben. Tudom, hogy ugyanannyira akar engem, mint mielőtt megszületett Annabell, de szerintem számára nagyobb változás, hogy nő és anya is vagyok egyben, mint amire számított. Túlságosan óvatos, mintha nem tudná, hogyan bánjon velem.

– És talán nincs igaza a pasinak? – kérdezte George, és mindannyian felé kaptuk a fejünket. – Nem láttátok mit tesz egy szülés a vaginával? – Egész testében megrázkódott.

– George! – szólt rá Chloe és megrázta a fejét.

– Mi van? – kérdezett vissza hangosan.

– Fogd be! – válaszolt Chloe.

– Bármilyen szörnyű George megjegyzése – mondtam –, igaza van. Szerintem Max attól fél, hogy valami olyat csinál, amivel fájdalmat okoz. Nem tudom mit kéne csinálnom, hogy megértse, én még ugyanaz a Sara vagyok, akit ismert. És továbbra is ugyanazt akarom.

Chloe megrántotta a vállát, majd ivott a kávéjából. – Nem hinném, Sara. Eddig teljes mértékben az övé voltál, most meg Max azt látja, hogy az anyai teendőkkel vagy elfoglalva, és még tanulod azokat. Egyáltalán nem fura, hogy neki is szüksége van arra, hogy átprogramozzon az agyában egy-két dolgot.

– Nem hinném, hogy gondot jelent neki, hogy osztoznia kell rajtam… – próbáltam pontosítani, de Chloe közbeszólt.

– Úgy értem, hogy már más szemmel néz rád – mondta a szemöldökeit felhúzva. – Eleinte a vágyai tárgya voltál, most meg a lányának az anyja vagy.

Az ajkamba harapva bólintottam. – Azon aggódik, hogy sérülékeny lettem.

– Pontosan – mondta Chloe valamivel finomabban. – Annabell érkezése trauma volt. Nem volt olyan könnyű szülés, mint amilyenre mindketten számítottatok. Te már elfelejtetted, de lehet, hogy neki még több időre van szüksége, hogy túltegye magát rajt.

Chloénak igaza volt. A reggeli szex szenvedélyes és vad volt, mintha át akartam volna venni az irányítást agyának azon darabján, ami megparancsolta Maxnek, hogy gyengédebb legyen velem. És én azt akartam.

– Mikor voltatok utoljára kettesben valahol? – kérdezte George.

– Mióta Annabell megszületett? Nem voltunk sehol.

Most rajta volt a sor, hogy megemelje a szemöldökét. – Hát akkor, édeseim, megvan a probléma oka.

– Szóval akkor csak a vad szex a gond? – kérdezte Chloe. – Mert az nem olyan dolog, amiről Annabell tudomást venne.

– Ez igaz – mondta George. – De feltehetőleg nehezebb állatok módjára keményen szexelni, amikor a másik szobában ott alszik a kisbabád. Ehhez kell egy kis távolság.

Igaza volt. – A világon mindennél jobban szeretem az én kisbabámat, de azt akarom, hogy több szabadidőm legyen. Olyan vadul akarok kúrni a férjemmel, hogy még a nevét is elfelejtse.

Néma csend lett az asztalunknál.

– Túl nyersen fejeztem ki magamat? – kérdeztem nevetve.

– Egyáltalán nem – magyarázta gyorsan George. – Csak szerintem megpróbáljuk a fantáziánkban lejátszani az egészet…

– Istenem, kétségbeesetnek hangozhattam – mondtam és az asztalra könyökölve megtámasztottam az államat. – Talán azzal kéne kezdenünk, hogy elmegyünk vacsorázni? Azt hiszem, Max megkérdezi az anyukáját, hogy tudna-e vigyázni a hétvégén Annabellre.

– Vagy a következő hétvégén mi is elvállalhatjuk Bennett-tel – mondta Chloe.

– Hé, álljunk csak meg egy percre! – szolt közbe George. – És én miért vagyok itt? A túlszárnyalhatatlan varázsomért? A szép pofikám miatt? Én is itt vagyok ám.

Chloe színpadiasan megrázta a fejét. – Te?

– Ha tudni akarjátok, anyukámnak óvodája volt, és amikor egyetemista voltam, én is foglalkoztam az óvodásokkal. És a pokolba is, amikor középiskolás voltam a bölcsödében dolgoztam, hogy fizetni tudjam a mazsorett tanfolyamot. – Chloe levegőt vett, hogy megszólaljon, de George nem hagyta. – Mills, neked kuss! – Felém fordult. – Én fogok Annára vigyázni. Ha akarjátok, már ma este ráérek.

– Elvállalnád? – kérdeztem. – Tényleg tudnál gondoskodni róla?

– Csukott szemmel is. Különben is – tekintetét ismét a muffinokra szegezte. – A társasági életem szinte nem is létezik. Az estéim szabadok.

 

~~~

Mielőtt átléptem a küszöbön, elöntött az otthonom jól ismert illata. A lányokkal és George-dzsal lefolytatott beszélgetésnek csodálatos hatása volt rám, és sikerült a napot pánikolás nélkül és könnyek nélkül átvészelnem, és csak egy balesetem volt a melleimmel, amikor sokáig feltartott egy telefonbeszélgetés és nem tudtam időben használni a mellszívót. Következő alkalomra már sikerült mindkét dolgot egyszerre kézben tartanom. A barátaimnak igaza volt. Szépen lassan mindenre találok megoldást.

Igazság szerint, a sarkon bekanyarodva nagyon határozottnak éreztem magam. Fel fogom ajánlani Maxnek, hogy menjünk el ma este vacsorázni. Bent a lakásban félmeztelenül találtam rá – megint –, miközben csak egy törülköző volt a csípője körül, és a mi apróságunk rajta feküdt, a karjaiban aludt. Majdnem elfelejtettem a terveimet, és megkértem rá, hogy abban a másodpercben csináljon fel megint.

Koncentrálj Sara!

– Este elviszlek vacsorázni – mondtam. – Meglepetés! És nem hiszem el, hogy ezt mondom, de azonnal öltözz fel, különben soha sem jutunk ki innen.

Max meglepetten nézett rám. – Elmegyünk? Vacsorázni? De… hogy…? – Felült és folytatta: – Korábban fel akartalak hívni. Én is el akartalak vinni vacsorázni a hétvégén, de anyám Leedsbe megy holnap. Teljesen elfelejtettem.

– Pont erről beszélek: George fog Annára vigyázni ma este.

– Ma este? Látott már George életében valódi kisbabát?

Átmentem a szobán és puha csókot nyomtam a szájára. – Szia! – mondtam, és még egyszer megpusziltam. – Tudom, mire gondolsz, de minden rendben lesz. – Alvó kisbabánkat kivettem a kezéből, arcomat óvatosan kis fejecskéjéhez nyomtam, hogy magamba szívjam az illatát. Látható volt, hogy kislányunk az apukája haját örökölte, enyhén sötétebb is volt az enyémnél, de már látszott rajta, hogy hullámos lesz. Ismerős babaillata eltöltött, és éreztem, ahogy a melleim elnehezülnek, és szinte azonnal megindult a tejem is.

A gyerekszobában az ablak elé tettünk egy fotelt, amit Max Londonból hozott nekem. Az egész lakásban ez volt a kedvenc helyem. Onnan az egész várost láthattam, miközben kislányunkat szoptattam. Annát a mellemre raktam és felnéztem Maxre.

Látszott rajta, hogy szerinte elment az eszem. – Biztos vagy benne? Ugyanarról a George-ról beszélünk?

– Mielőtt az irodába mentem, mindannyian együtt reggeliztünk. Tudtad, hogy George anyukájának óvodája volt? George dolgozott ott, amikor középiskolás volt, és később is, amikor egyetemre járt. És a bölcsőde részen is dolgozott.

Szkeptikus kifejezéssel nézett rám. – Arról a húszas éveiben járó fiatalemberről beszélünk, aki Halloweenkor a wisconsini focicsapat háromszög alakú sajt kalapját húzta a fejére, és egy lepelbe öltözve azt kiabálta, hogy ő „Cheesus”?

– Igen, ő róla beszélünk! – mondtam, és nevettem, mert emlékeimbe előjött a kép, amiről Max beszélt. – Még az is elképzelhető, hogy nálunk is jobban tud Annabellre vigyázni. És amúgy sem megyünk messzire. Az étterem a sarkon van. Tud üzenetet küldeni, vagy fel tud minket hívni, ha meg akar tőlünk kérdezni valamit, de onnan három perc alatt haza is érünk.

– De…

– Semmi de. Szükségünk van erre. Gyerünk, öltözz! George egy negyed óra múlva itt lesz.

~~~

George pontosan tizennégy perc múlva megérkezett.

A fürdőszobából hallottam, hogy Max ajtót nyitott neki, majd miközben szobáról szobára végigkísérte, kihallgatás alá vette.

– És mi a helyzet a cumisüveggel? – kérdezte Max, valószínűleg abban bízott, hogy most bebizonyíthatja igazát, miszerint George-nak halványlila gőze sincs, hogy mi az a cumisüveg.

– Sara még szoptat, ezért gondolom, van neki lefagyasztva teje a mélyhűtőben. Vagy talán van frissebb teje a hűtőben? – Inkább mondta magának, mint Maxnek. – De miről is beszélek. Az elmúlt négy hónapban többször láttam Sara melleit, mint a sajátjaimat. – Hallottam, ahogy a mélyhűtő ajtaja kinyílik, majd becsukódik. Bementem a nappaliba, hogy halljam George válaszait Max kérdéseire. Férjemen irigy lenyűgözöttséget láttam.

– Feltételezem, egyszerre megiszik százhetven grammot – folytatta George. – Kb. három óránként? Először megmelegítem a hűtőből kivett tejet – persze meleg vízzel feltöltött edénybe merítve, soha sem a mikrohullámú sütőben, mert nem tesz jót az anyatejben található jótékony anyagoknak, mint tudjátok –, és ha szükséges, akkor a mélyhűtőben találhatókból is használok. Bár valószínűleg addigra már visszaértek… – fejezte be George.

– Van cumisüveg melegítőnk – mondta Max, és homlokának ráncolása elárulta zaklatott állapotát. Látszott, hogy George még nálunk is többet tud a gyerekek gondozásáról. – És mi van a pelusokkal?

– Úgy érted a pelenkákkal? Ó, ti britek, annyira aranyosak vagytok. De elárulok neked valamit, Maxwell, rád tudnám adni a pelenkát, miközben te alszol, úgy, hogy észre sem veszed. Profi vagyok.

– Vagy csak ezt mondták neked – odamentem hozzá, és megpusziltam. – Sajnálom, hogy nincs itt Chloe és nekem kell átvennem a szerepét. És köszönöm, hogy ezt megteszed nekünk.

Legyintett. – Semmiség. A kis hercegnővel levetjük magunkat a kanapéra a TV elé, és szétbőgjük magunkat a „Szerelmünk lapjai”-n. Természetesen mindketten más okból.

Puszikkal, ölelgetésekkel, és utolsó pillanatban beugró utasításokkal telt el a következő negyed óra, mire George-nak sikerült kiraknia minket a lakásunkból.

~~~

Nem a sarki étterembe mentünk. Feltehetőleg George olyan jó benyomást keltett Maxben, hogy az utolsó pillanatban asztalt foglalt nekünk a pár kilométerre eső olasz tavernában. Egy kissé ideges voltam, mert otthon hagytam Annabellt, és nem is valami fontos ügy miatt. De ugyanakkor örültem is. Randevúra megyünk, mi ketten. A szívem majd kiszakadt a mellkasomból.

A férjem profilját néztem, miközben az étterem felé vezetett. Ahogy haladtunk, az utcai lámpák fénye kihangsúlyozta telt ajkait, éles állát és eszembe jutott az első igazi randevúnk – ha randevúnak lehet nevezni –, amikor elvitt a Queen of Shebába, és én nem tudtam elszakítani a tekintetem a szájáról. Azóta sem tudom levenni a tekintetem az ajkairól.

Az újságírók már nem üldözték annyira, mint mielőtt összejöttünk. De mióta Annabell megszületett újabb okot találtak, hogy fényképeket készítsenek róla az internetes pletykalapoknak „Max Stella, a szexi apuka” címmel. És meg kell mondanom, hogy igazuk volt, pedig az agyamra mentek.

Lecsuktam a szemem és a szívem összeszorult, amikor újraéltem azt az éjszakát, amikor kibékültünk, azután, hogy megjelentek róla azok a képek az újságokban, amik elhitették velem, hogy megcsalt. Max egy partit rendezett és miután egy hete nem válaszoltam a telefonhívásaira, végül elmentem hozzá, hogy végre beszéljünk. De nem volt olyan egyszerű, mint azt elképzeltem. Tényleg nagyon megbántódott és nekem bocsánatot kellett kérnem tőle.

Emlékeztem Max másnap reggeli panaszkodó mosolyára, amikor felébredtem mellette. Valahogy így adta oda nekem magából az utolsó pici darabkáját.

Emlékezve, hogyan nézett rám, a szívem összeszorult. Félt visszaengedni az életébe, de a reggeli napfényben, amikor mindketten izzadtak és kimerültek voltunk, nem tudtunk elrejtőzni, amikor arcunkat a másik puha bőréhez szorítottuk, vagy képeinken, ahol az átlátszóság játszott. A szemembe nézett és semmi sem állt közénk.

– Maradj – mondta hozzám hajolva, hogy végigcsókoljon a fülem alatt. – Maradj velem. Jó lesz, Virágszirom. Mi ketten. Annyira kibaszott jó lesz, hogy tudom, ha megint lelépsz, az teljesen tönkretesz.

– Nem fogok lelépni.

– Szeretlek, felfogtad?

Bólintottam és a szívem csapdába esett valahol a nyakam és az ég között. – Én is szeretlek.

– Akkor ez az jelenti, hogy megegyeztünk. Azt jeleni, hogy tudod, kiért dobog a szívem, nem kételkedsz. És itt maradsz.

Ilyen egyszerűen. Vele minden olyan egyszerű volt. És én megtanultam, hogy bízzak meg benne.

De most a feladataink, a dolgaink más alakot vettek fel: nagyobbak és nehezen kezelhetők, de könnyebb is az egész – Max és Sara, ugyanarra a ritmusra hangolódva, mint két szív, amik együtt vernek – és most ez kibírhatatlan erővel lüktetett bennem.

Mert most mindent éreztem. Mintha megnyílt volna bennem egy szelep, amelyen át feltöltődtem melegséggel és büszkeséggel, izgalommal és rettegéssel, sérülékenységgel, erővel, és gyengeséggel és vággyal, és ez a szelep soha sem zárult el. Folyamatosan töltött fel, míg már úgy éreztem, hogy a végén szétdurranok. De hogyan panaszkodhatnék, mert ilyen sok érzés uralkodott bennem? Hogyan magyarázhattam meg, hogy belülről égetett a gondolat, hogy valaki árthat a férjemnek vagy a kisbabámnak.

Hogy is panaszkodhatnék, annak a két embernek, akik számomra még a légvételnél is fontosabbak, hogy nehéz egyensúlyban tartamon az életem, hogy egyszerre legyek anya és szerető?

Max fogta a kezemet vezetés közben, és George beérkező SMS-e visszahozott a jelenbe az emlékeim világából.

– Óóó! – mondtam, és felé fordítottam a telefon kijelzőjét. Annabellről volt egy kép, ahogy George vállán alszik, dundi kis kezét tökéletes szájacskájához préselve.

– Lehet, hogy hétfőn köszönésképpen virágot kéne neki küldenünk – mondta Max. Mosolyában huncutságot véltem felfedezni. Látszott, hogy valamire készül. – És azt mondjuk neki, Willtől van.

– Meg ne próbáld! – mondtam neki, és elmentettem a fényképet, mielőtt visszatettem táskámba a telefonomat. – Ha minden rendben lesz, akkor máskor is szükségünk lesz rá. Lehet, hogy előléptetem asszisztensből dadává, és béremelést is adok neki.

– Nem rossz ötlet – mondta, kezemet a szájához emelte és megpuszilta. – Szerinted összejöhet, hogy egy hétvégére is elraboljalak? Valahová, ahol egy egész hétvégére bezárkózhatunk egy szobába, meztelenül.

– Ez majdnem tökéletesnek hangzik.

Telefonom SMS-t jelzett a táskámban és félbeszakítottuk a beszélgetést, míg azt előkotortam a táskámból. George küldött üzenetet, mint ahogy gondoltam.

Azt írta: Nézd, milyen gyönyörű!

Annabell fényképe volt, aki kiságyában mélyen aludt és egy csomó szívecskés szemű emoji volt hozzá csatolva.

– Ez túl könnyen ment – mondtam Maxnek. – És ahelyett, hogy bizalmatlanul viselkedünk vele, telefonomat a táskámba rakom és élvezem veled az éjszakát. És ki tudja, ha szerencsés vagy, még az is lehet, hogy miután hazaértünk, engedem, hogy te irányíts.

– Virágszirom, ez volt a legcsodálatosabb dolog, amit ma hallottam. – A tarkómhoz nyúlt és magához húzott. Engedékenyen odahajoltam hozzá, de közben már az agyam akörül forgott, hogy mi történhet még ma éjjel a vacsora után, hova mehetnénk még, és milyen elragadóan mocskos dolgokat tehetne velem. Ez hiányzott nekünk. Max és Sara. A mai este tökéletes volt.

Max megállt a Granduca’s étterem előtt, és amikor az egyik alkalmazott ki akarta nekem nyitni az ajtóm, ő a kocsit megkerülve odaszólt neki: – Hagyd haver, majd én – és kezét nyújtotta,hogy kisegítsen az autóból.

Ruhámra vigyázva oldalra fordultam, lábamat a járdára tettem és felálltam. Kezemben éreztem Max kezének meleg, gyengéd érintését. És elindultam, hogy vele, az oldalán lépjek be az étterembe. De nem tudtam egy lépést sem tenni.

Mi az ördög? Amikor észrevettem, hogy a ruhám valahova beakadt, és így csapdába estem, felnyögtem. Szoknyám vékony hímzéssel díszített anyaga beakadt Max BMV-jének belső kilincsébe.

– Azt hiszem… – szóltam a kezét elengedve, és megpróbáltam jobban megnézni, mi történt. – A ruhám beakadt.

Max mellém térdelt, de én leintettem.

– Ne, hagyd, majd én megoldom.

A parkoló fiú, akinél Max autójának kulcsa volt, észrevette, hogy valami nem stimmel, ahogy az étterem több alkalmazottja is. – És ha megpróbálná a kilincset visszahúzva...? – kérdezte valaki közülük.

– Nem, így csak rosszabb lesz. Látjátok azokat a pici gyöngyöket, így csak még jobban beszorulnak. Van ollónk. Idehozhatom – mondta valaki más.

– Istenem, hogy tudott oda így beakadni? – kérdezte a parkoló fiúk főnöke.

Négy pár kéz próbált meg kiszabadítani, de én idegesen elhessegettem őket.

– Ne – szóltam. – Kérem, ennek a szoknyának érzelmi értéke van. – Nem tudtam elrejteni hangomból a feszültséget. Meghúztam egy vékony szállat, aggódva, nehogy tovább hasadjon. Bassza meg, jól beakadt. Kivert a víz. – Az anyukámtól kaptam – tettem hozzá. – Megoldom…

– Ó! – mondták többen egyszerre, közben Max azt morogta: – A kurva életbe.

Elszakítottam. Tényleg elszakítottam. Már nem csak egy pici lyuk volt rajta, amit könnyen el lehetne tüntetni, hanem széthasadt a visszahajtástól végig fel a combomra.

– Ilyen nincs – mondta Max.

– Pedig jobb, ha elhiszed, hogy van – mondtam neki.

– Sajnálom, Virágszirom. Haza akarsz menni, átöltözni?

– Ez semmiség – mondtam, és kihúztam magam. Lábujjhegyre álltam és megpusziltam a nyakát. – Ez csak a karma, bizonyítani akarja a létezését, mert azt mondtam, hogy minden túl könnyen ment. Persze, hogy valaminek történnie kellett.

– Hogy őszinte legyek, engem nem zavar ez az átalakítás a szoknyádon – mondta tekintetével a lábamat simogatva.

– Nem túl kihívó? – kérdeztem, és közben kirázott a hideg, mert annyira vágyakozva, imádattal nézett végig a testemen.

– Egyáltalán nem. – És mindenki szeme láttára kezeit lecsúsztatta a fenekemre, majd combomon meztelen bőrömet érintette.

A vérem forró lávaként áradt az ereimben. Vajon lesz kedve este egy kis játszadozáshoz? Meg fog érinteni az asztal alatt?

– Szóval – mondta a nyakamat csókolva –, én megyek és elintézem az asztalunkat, míg te kimész a mosdóba és megigazítod azt, amit meg kell igazítanod, és közben talán George-ot is megkérdezheted, hogy mennek a dolgok.

Kisebb csalódást éreztem. – Rendben – mondtam, és megszorítottam a kezét.

Nem telefonáltam George-nak, inkább üzenetet küldtem neki, nehogy felébresszem Annabellt.

Azt írtam neki: Tudom, hogy nem kell leellenőriznem téged, csak köszönni akartam. Szia.

A következő percben megjött a válasza: Nagyon csalódott leszek, ha még nem vagytok mindketten meztelenek.

Ironikusan nevettem, miközben válaszoltam neki: Pedig nem vagyunk meztelenek. Hogy van a kisbabám?

Válasz: Tökéletesen. Épp felébredt, melegítem a tejét. Utána hasra fektetem és megnézünk egy filmet.

Válaszoltam: Életmentő vagy.

Válasza: Mondj valami olyat, amit még nem tudok.

A mosdó falára szerelt egészalakos tükörben végignéztem magamon. Maxnek igaza volt. A szakadás nem is mutatott olyan rosszul. Elégedettséget érezve elindultam a férjemhez és közben üzenetet írtam George-nak. Hogyan tudnám ezt neked valaha is meghálálni?

Hozz valami csillogót.

Mosolyogtam. Megbeszéltük.

Amikor azt mondom, csillogót, akkor egy fiú kórusra gondolok, fényesen ragyogó fürdőnaciban. Oké?

Nyilvánvaló.

Következő másodpercben megkaptam válaszát. Ezért vagyunk barátok.

Nem sokkal később az asztalunkhoz vezettek minket. Max tekintete rám szegeződött – semmi sem tehette volna boldogabbá, mint hogy az asztalra fektet, mindenki előtt és engem fal fel – és én csak reménykedtem, hogy sikerül valahogy átvészelnem a következő két órát.

Snidlinges, tengeri rizottót rendeltem, Max tejszínes fettuccinét, spárgával. A pincér kihozta a borunkat, pinot noirt, és megmutatta Maxnek, hogy döntsön, megfelel-e. Max rá mosolygott és intett neki, hogy nekem mutassa meg – ami nevetséges volt, hisz én alig iszom. De akkor a szemem elkerekedett a felismeréstől. Ugyanaz a bor volt, amit a tanácsházán köttetett házasságunk utáni szerény vacsorán ittunk. Most már biztos volt: férjemnek tökéletes kúrásban lesz része ma este.

– Tökéletes! – mondtam a pincérnek.

Ő mosolyogva elkezdte kihúzni a dugót. – Kiváló választás – mondta az üveget a térdei közé szorítva, hogy könnyebben ki tudja nyitni. Feszülten felnevetett és meghúzta a dugóhúzót, de a dugó meg sem mozdult. – Ó! Ez jól bele szorult.

– Talán… megpróbáljam én? – kérdezte Max, de a dugó éles hang kíséretében kijött a palackból. A pincér és a férjem gyanakodva néztek rá. Tök fekete volt.

– Óóó! – szólaltam meg egyszerre a pincérrel. Max úgy nézett ki, mint egy kisfiú, akinek eldurrant a lufija.

– Ez a fekete hasonmása – poénkodtam, de Max kinézetéből ítélve nem voltam vicces.

– Nagyon sajnálom – mondta a pincér, és körbe-körbe nézelődött segítségért kutatva. – Nyilvánvalóan ez az üveg bor nem fogyasztható. Hozok önöknek egy másikat. – Szünetet tartott. Egyből tudtam, hogy ez nem jó jel. – De most jutott eszembe, ez volt az utolsó.

– Semmi baj, haver – mondta Max a borkatalógust átnézve. – Előfordul az ilyen. Egy MacRostie-t kérünk helyette.

~~~

Kitöltötték a borunkat, én meg törtem egy darabot a meleg kenyérből, míg az ételeinkre vártunk. – Hogy telt a napotok Annabellel?

Max pohara fölött rám vigyorgott. – Mrs. Stella, azt hittem, most nem fogunk beszélni bébis dolgokról – válaszolta. – De mivel kifejezetten élményt jelent számomra, ha lehetőségem van a kislányomról beszélni, elárulom, hogy tökéletes volt, mint mindig. És az anyukám is nagyon boldog, amikor magammal viszem az irodámba. Willről már ne is beszéljünk, még akkor is, ha csak vicces pofákat vágva ül vele szemben.

Mintha csak válaszolni akart volna a tányérom mellé helyezett telefonom, üzenetet jelzett. A megvilágosodó képernyőjére néztem.

Kicsi lányod nincs oda Ryan Goslingért. Feltehetőleg a férjed DNS-e van túlerőben. Az SMS-t egy kettőjüket ábrázoló fénykép is kísérte, ahogy a kanapén ülnek és kislányom nevetséges grimasszal néz a kamerába.

Megmutattam Maxnek, gyors választ írtam, majd visszatettem a telefonomat – képernyővel lefelé – az asztalra.

Max megfogta a kezemet és hüvelykujjával a karikagyűrűmet simogatta. – Nem baj, ha a telefonodra nézel. Nem baj, ha aggódsz egy kicsit. Én is aggódom egy kicsit.

– Nem látszik rajtad – mondtam. – Soha sem látszik rajtad. Valójában olyan pókerarcod van, amilyet még nem láttam.

– Ezt azért nem tudom elhinni. Úgy érezem, semmit sem tudok elrejteni előled, de hogyan is tehetném? Abban is biztos voltam, hogy már pár nappal a megismerkedésünk után tudtad, hogy teljesen beléd estem.

– Pedig elég jól eljátszottad a gazfickó szerepét. Még amikor én… – Telefonom ismét rezegve jelzett az asztalon, és én felnyögtem.

George egy újabb megjegyzése volt a filmről és, őszintén, ha a kísérő képek nem lettek volna annyira imádnivalók, és ha nem szerettem volna annyira, mert ilyen szívességet tett nekünk, hogy valószínűleg a fél királyságomat is neki adnám, csak felejtse el a telefonszámomat a következő háromnegyed órára.

Anna ma nem volt egy kicsit nyűgös? Nem húzta kissé össze magát a kis lábacskáival rugdalózva és sírva?

– Nyűgös volt ma Annabell? – kérdeztem Maxet, és hirtelen aggódni kezdtem, hogy távollétemben a nap folyamán hátha történt valami, amit én észrevehettem volna.

– Talán a nap végére, de nem nagyon. Csak már otthon akart lenni.

Válaszoltam George-nak: Nem igazán. Miért? Jól van?

Azonnal jött George válasza: Biztos vagyok benne, hogy semmi gond. Csak a pocijából jönnek érdekes hangok. De majd babamasszázst csinálok, hogy megszabaduljunk a gázbuborékoktól.

– Anna nincs jól – mondtam Maxnek. – George szerint csak egy kis gáz, de én nem vagyok biztos benne.

– Szeretnéd, ha haza mennénk, Virágszirom? – kérdezte, és az aggodalom kirajzolódott az arcára.

– Nem tudom. – Tényleg nem tudtam. Nem tudtam, hogy ez az a pillanat volt-e, amikor a túlságosan féltő oldalamat el kell nyomnom, vagy engednem kell-e a mellkasomat szorító aggodalomnak. Valahonnan az étterem hátuljából gyereksírás hallatszott fel, és nekem szorosan be kellett csuknom a szemeimet. És természetesen itt még nem volt vége az eseményeknek. Éreztem, ahogy a melleim elnehezülnek, érzékennyé válnak. Elindult a tejem, és sehol a közelben nem volt a kisbabám, vagy egy mellszívó. Az esténk kezdett befuccsolni, és elég gyors tempóban.

A szemem sarkából láttam, hogy a pincérünk felénk közeledik tányérjainkkal a kezében, és éreztem, hogy a vállaimból kezd kiszállni a feszültség.

– Kibaszottul itt volt az ideje – mondta Max. – Megkérjem, hogy csomagolják be elvitelre?

A telefonom ismét rezegve jelzett az asztalon, olyan közel az evőeszközeimhez, hogy még a kanál csilingelését is hallottam. A pincér letette elém a tányéromat és engem nézett.

Az SMS-ben ez állt: A mi kislányunk már jobban van. Sajnos azért, mert engem lehányt. És a kanapét. De azért megküzdött a kis harcos.

– Lehányta George csillogó olasz ingét. Lehet, hogy virágot és bonbont kéne küldenünk neki – mondtam. – És minden bizonnyal jobb, ha haza megyünk.

Vannak pillanatok, amikor megbizonyosodsz arról, hogy az életnek van humora, és esküdni mernél rá, hogy valaki, onnan a magasból szórakozik veled. A telefonom ismét jelzett, és megint megszólaltatta az evőeszközeimet. Érte nyúltam, pont, amikor a pincér Max tányérját akarta elvenni, amikor a szomszédos asztalnál valaki felállt, a székét hátratolva. Megragadtam a telefonomat, a pincér lába beleakadt a székbe és kezéből a tányér, a fehér szósszal… Max ölében landolt.

Minden elázott. A terítőt, a telefonomat és Max nadrágját beborította a gőzölgő fehér krém. Szemeimmel rémületet mutatva próbáltam kikeveredni ebből a káoszból. Egy gyerek kezdett el sírni mellettünk, és én közben Maxet néztem és a hatalmas rumlit körülöttünk.

– Minden rendben – nyugtatott meg, és egy szalvétával próbálta letakarítani a nadrágját.

A telefonom ismét jelzett az asztalon. Egy újabb kép George-tól.

– Semmi gond, Virágszál. Hagyd.

Remegve ültem le a székemre. – Kész katasztrófa vagyok. Csak haza akarok menni a kisbabámhoz. – Elcsendesedtem. Miközben Max a nadrágját takarította, észrevettem, hogy milyen tekintettel nézi a melleimet. Elpirultam, az arcomon és a nyakamon is égett a bőr. – Ó! A francba!

Amikor Max ismét a mellemre nézett, és már két hatalmas tejfolt áztatta a vörös ruhámat, látható volt, hogy teljesen kikészült.

Ledobott pár húsz dollárost az asztalra, felállt, segített felállni, és bebugyolált a kabátommal. – Gyerünk, menjünk haza.

Az ölelésébe bújtam, és gyors lépteihez igazodva mentem mellette némán, míg ki nem értünk. Ott már nem bírtam tovább és ideges nevetés tört ki belőlem. – Már pizsamában lehetnénk és gabonapelyhet vacsorázhatnánk.

– Aha, a kurva életbe! – morogta, és átadta a kocsink kulcsát az étterem parkoló fiújának. Hullámokban áradt belőle felém hol a védelmező, hol a frusztrált oldala. – Egy nagy tál gabonapehely és…

– Uram – szakított minket félbe a parkoló fiú az étterem felé nézve. Teljesen el volt sápadva. – Elnézésüket kérjük, nagyon sajnálom, de történt egy kis baleset…