1. Fejezet

ELSŐ FEJEZET

 

Max

 

Fordította: Elpida

 

Elmosogatva, az egész lakásban rend van, és Sara már altató dalt dúdol a gyerekszobában a mi kis hercegnőnknek. Gyorsan mondtam egy imát az alvó gyermekek istenéhez, mivel Sara az előbb azzal a tekintettel nézett rám.

Az „El ne merj aludni, mielőtt én is a hálószobába érek!” tekintettel.

A „Lázba hozott a látvány, amikor a mi kisbabánk a meztelen mellkasodon aludt” tekintettel.

A „Vad éjszakára készülj!” tekintettel.

Kibaszottul kurva jó az életem.

A szoba túlsó felén, az étkező asztalán a telefonom világítva jelzett bejövő hívást. Amikor odamentem és megláttam ki a hívó, csak vigyorogni tudtam.

– A világ legboldogabb pasijával beszélsz – mondtam köszönés helyett az öcsémnek.

Először csend állt be, majd megszólalt a vonal másik végén. – Neked aztán van önbecsülésed.

– Ez az igazság. De most mondd el gyorsan, miért hívtál. Bármelyik pillanatban letámadhat egy nőstény. – Már nem is emlékeztem, Sarával mikor szexeltünk utoljára úgy, hogy az nem csak egy kapkodó numera volt, mielőtt mindketten elájultunk a kimerültségtől.

Arra gondoltam, talán nem ártana bemelegítenem előtte.

Az öcsém, Niall nevetett. – Akkor remélem túléled a ma éjszakát, mert jövő héten New Yorkba jövök, és nagyon el lennék keseredve, ha elveszíteném a Max Stella körutat, amit már évek óta ígérgetsz.

– Pompás! – kiáltottam föl tenyérrel az asztalra csapva. Az éjszakám egyre jobb lett. Először is, úgy látszott, két egymást követő éjszaka is szexelhetek az én gyönyörű feleségemmel, és másodszor, hogy a jövő héten meglátogat az öcsém. – Ez pompás, tökéletes. – Utoljára akkor találkoztam az öcsémmel, amikor egy éve Londonban jártam, és ő is túlságosan elfoglalt volt, hogy engem meglátogasson. – Mi történt? Megengedték, hogy meglógj a munkahelyedről?

– Valami olyasmi. – Szünetet tartott. – Jó. Akkor ennyi. Már késő van. Csak előre akartam szólni. És, hogy tudd, azért megyek, hogy a kis Annabelt meglátogassam, nem pedig miattad.

Nevetve válaszoltam. – Értettem.

– Kedden érkezem. Vasárnap jövök vissza.

Lejegyeztem a részleteket, majd leraktam a telefont és elindultam megkeresni Sarát, hogy elmondjam neki az új hírt.

Már nem hallatszott ki dúdolás. Amikor megláttam, hogy gyönyörű feleségem a kiságy melletti hintaszékben kislányunkat ölelve alszik, egyáltalán nem lepődtem meg. Kivettem a mi kis Drágaságunkat anyukája ölelő karjaiból, a kiságyba tettem, és betakartam. Idáig Annabel csak két-három órákat aludt, viszont olyankor még arra sem ébredt volna fel, ha egy egész rézfúvós zenekar ad koncertet a kiságya mellett.

El sem tudom képzelni, hogy a következő gyerekünkkel is ilyen szerencsések legyünk.

A következő?

Nagyokat pislogtam. Kicsit felkaptam a vizet, hogy ilyen gondolat jutott az eszembe. Még csak két hete sikerült valamennyire úgy aludnunk, mint a normál embereknek.

Amikor letettem a kisbabánkat Sarához léptem, hogy felébresszem. Pont akkor nyitotta ki a szemét. Mély lélegzetet vett és nagyokat pislogott. – Ó, elaludtam.

Letérdeltem elé, hüvelykujjammal elsimítottam egy hajtincset a homlokából. – Pedig azt hittem, hogy valami mást fogsz csinálni.

– Igen. Levetkőztetlek.

– Még megteheted.

Megfogta a kezemet, felállt és engem is magával húzott. Kijöttünk a gyerekszobából és elindultunk a hálószobánk felé.

– Mire gondoltál, amikor ott álltál és engem néztél? – kérdezte.

– Arra gondoltam, hogy imádom az életemet.

– Én, amikor elaludtam, arra gondoltam, hogy a második gyerekünk is ilyen jó alvó lesz-e, mint az első?

Felém fordult és játékosan rám mosolygott. Csak bámultam rá, mint egy hülye, nagyra nyílt szemekkel, meglepett kifejezéssel. Honnan tudhatná, mire gondoltam pár perccel ezelőtt?

– Úgy gondolod, hogy Annabel jó alvó? – kérdeztem.

– Az utóbbi időben igen – tisztázta. – Csak időt kellett adnunk neki, hogy megszokjon.

Sara haját néztem, ahogy a vállára omlik, miközben ismét előre fordult. Hosszabb lett és dúsabb. Néztem, hogy simogatja a bőrét, legszívesebben belemarkoltam volna, hogy az ágyunkon négykézlábra állítva hátulról jól megbasszam.

Istenem! Már el is felejtettem, mikor volt utoljára részünk vad szexben.

Nagyot nyeltem, lehunytam a szemeimet és megpróbáltam a bennem feltörő vágyat megregulázni. Sara az ágy szélére ült és szép lassan széttárta lábait.

– Elvesztetted az eszed? – kérdeztem mosolyogva.

– Valószínűleg. – Szexin megrántotta a vállait, tudomásomra hozva, hogy nem komolyan mondja, és hogy a felszín alatt játékos kedv rejtőzik.

Egyet léptem előre, a lábai közé. Segítettem neki levenni a felsőjét, és a hátára döntöttem, hogy pamut sortját is levegyem róla.

Csak nyugisan, Max!

Az agyam csak úgy pörgött, lábait fel akartam tolni a mellére és végigharapdálni az egész testét, kiszívni és megpaskolni azt az édes helyet, amit a lábai között rejtegetett, míg nem hallom, hogy olyan hangosan kiabál, hogy a szoba falai is beleremegnek. De ehelyett én megcsókoltam a köldökét, a derekát, az oldalát és feljebb értem a feszes, duzzadt melleire. Már megint megteltek, és minél tovább aludt a mi kisbabánk, annál jobban feldagadtak. Előrehajoltam és megszívtam rózsaszínű mellbimbóját.

– Te tényleg ennyire imádod ezeket bámulni? – kérdezte alig hallhatóan. – Tényleg ízlik?

Imádtam testének átalakulását, de nem tudtam ezt az érzést szavakba önteni. Imádtam a fenekét, a melleit. Megőrjített a látvány, ahogy kisbabánkat szoptatja, és utána odajött mellém és hozzám bújt. Lányunk érkezésével mintha minden a helyére került volna a világunkban. De bűntudatom is volt az érzéstől, hogy ilyennek akartam a testét, pedig egy nehéz szülésen esett át.

Óvatosan ráfeküdtem, és bokszeremben vergődő farkamat a lábai közötti forrósághoz dörzsöltem.

Sara magához húzott és ajkaival a nyakamat simogatta. – Furcsa, hogy azt szeretném, hogy ez folytatódjon? – kérdezte, miközben a fenekét markolásztam. – Hogy azt szeretném, hogy a lakásunk tele legyen apró emberkékkel?

Számat a vállához tapasztva nevettem. – Az alváshiány elvette az épelméjűséged.

– Tudom, hogy te is nagy családot akarsz – mondta. – És mióta apa lettél, még szerelmesebb lettem beléd… – Sara tekintete követte az enyémet, ami felduzzadt melleire vándorolt. A mellbimbóját szopogattam. – Ettől, amit csinálsz, csak még jobban megtelnek…

Megcsókoltam a nyakán. – Szinte már spirituális élményben van részem.

– Szóval, neked tényleg tetszik így a testem? – kérdezte suttogva.

Hangjában valamilyen rejtett élt véltem felfedezni, mintha védtelennek érezné magát. És ez sokkolt. Sara tudta, hogy imádom a testét, minden egyes négyzetcentiméterét.

Nem látja?

Hátrább húzódtam, hogy láthassam. – Bassza meg, megőrülöka testedért. Megőrjít, hogy látom, mennyire boldoggá tesz, hogy anya lettél. Szeretem, hogy mostanában mindig boldog vagy. – Lehajoltam és a két melle közötti meleg résbe beszéltem. – És szeretem az érett melleidet is.

A hajamba markolt és eltolt magától. – Végre bevallod.

– Ezt hogy érted?

Egyik szemöldökét megemelve az arcomat vizslatta, meleg, barna szemei megpróbálták arcom legkisebb rezdülését is magukba szippantani. Sara sűrűn figyelt így engemet: némán, komolyan. A szemembe nézve ujjával végigsimított az államon. – Nem akarom, hogy annyira aggódj… – suttogta. – Még több gyereket akarok – lehet, hogy nem most azonnal, de valamikor –, és akármikor ezt felhozom, az arcodon rémületet látok.

Megpróbáltam lenyelni a torkomon akadt gombócot. – Nem az én testem nézett szembe nehézségekkel.

– Úgy látszik, a testem nagyon jól átvészelte ezt. Nemsokára visszamegyek dolgozni. Nézz csak ránk. Megcsináltuk.

Lehajoltam és ismét megízleltem a bőrét. Megcsókoltam a hasát.

Magához húzott és a fülembe suttogott. – Nehogy azt mondd, hogy nem élvezted, hogy itt bennem nő a gyereked?

Nevettem. – Bevallom, sokkal könnyebb is volt gondoskodni róla, míg ide volt begubózva.

Ismét a szemembe nézett, közben én a térdeimmel szétfeszítettem a lábait, még jobban felizgulva puha, meleg érintésétől. – Minden rendben, szerelmem?

Szaggatott lélegzetét már a nyakamon éreztem, közben végighúzta kezét a hátamon, hogy letolja az alsógatyámat. – Igen.

Egyik ujjamat a szájába csúsztattam, megvártam, míg nyelvével összenyálazza, aztán közénk nyúltam, hogy megérintsem. Felsóhajtottam és a lábaihoz dörzsölődtem. – Biztos vagy benne? Nem érzel fájdalmat?

Olyan tekintettel nézett rám, amilyet lehetetlen volt megfejtenem. – Biztos vagyok benne.

– Tegnap is szeretkeztünk. Nem akarok neked fájdalmat okozni – magyarázkodtam.

Sara lecsukta a szemeit és arcomat a nyakához húzta. – Tudom, édesem.

Lassan hatoltam belé, közben morogva számat a nyakának nyomtam. Minden alkalommal… minden alkalommal, minden kibaszott alkalommal, úgy éreztem, hogy ezt az érzést nem tudom megszokni. Körmeit a hátamba mélyesztette és megkönnyebbülve felnyögött.

– Istenem, Édesem. Csodálatos vagy. – Megmarkoltam a mellét és megszorítottam, hogy élvezhessem, ahogy a teje a tenyerembe folyik. – Bassza meg – nyögtem. – A kurva életbe…

– Ez valami új – suttogta a hátamat karmolva.

Összeszorítottam az állkapcsomat, megpróbálva visszatartani vallomásom arról, amit éreztem. – Imádom ezt. Ne haragudj, tudom, hogy ez téged kínoz, de… Bassza meg, imádom így a melleidet.

Éreztem, hogy lemerevedik alattam, ezért én is megálltam és elhúzódtam tőle, hogy egymás szemébe nézhessünk.

– Mi az? – kérdeztem. – Valami olyat mondtam, amit nem kellett volna?

A tekintete nem volt haragos, nevetséges keveréke volt a csalódottnak és a viccesnek. Lábait lassan az oldalam mellé emelte és azt suttogta: – Mióta van szükségünk arra, hogy védőbeszédet mondj nekem?

Mosolyogtam, lehajoltam és megcsókoltam édes, feldagadt ajkait. A szívem hevesen vert. Még mindig nem értettem, mit vétettem.

– Nem kell bocsánatot kérned, mert felizgat… – suttogta a számba. – Hiányzik, hogy lássam, hogy amikor bennem vagy elveszted a fejedet, és nem kérsz bocsánatot semmiért.

Ösztönösen az volt a reakcióm, hogy megmutatom neki, mennyire elvesztem a fejem, amikor benne vagyok: felemelem a kezeit a feje fölé, bele lököm magam, és élvezem az alattam ringó melleinek látványát, kiélvezem a súlyukat és a kínzó vágyat, ami magával ragad, amikor megérzem a bőrömön lefolyó cseppeket. De inkább lassan elkezdtem fölötte mozogni, figyelve, hogy gyönyört adjak neki minden egyes benne megtett mozdulatommal.

Sara a fenekembe markolt, arra ösztönözve, hogy mozdulataim gyorsabbak, lendületesebbek legyenek. Megpróbáltam megadni neki azt, amire szüksége volt, de minden behatolással magával ragadott egy ismeretlen érzés.

Nyugi.

Nyugi.

Nyugi.

Nyugi.

A kislányunk születése óta eltelt hónapokban többször is szexeltünk, de még egyszer sem éltük át a régi szenvedélyes, vad pillanatokat, mint amikor a konyhaasztalon basztunk, vagy a padlón, vagy amikor átadtuk magunkat vakmerő szexuális játékainknak a klubban. Olyankor kikötöztem és elfenekeltem. Olyankor az összes elképzelhető módon magamévá tettem, és olyan is volt, hogy közben idegenek néztek minket, és máskor egyetlen tanúnk a fényképezőgépünk volt. Egyik alkalommal olyan erősen megharaptam a vállát, hogy vérzett, és Sara ettől vadul begerjedt.

A terhessége előtt – és a terhessége alatt is – soha sem jutott az eszembe, mennyire törékeny is ő.

Aztán megszülte a kisbabánkat: nehéz szüléssel – ami majdnem huszonnégy órás vajúdással járt – négy kilós kislányunkat hozta a világra. Annabel érkezése utáni első két hónapban botladozó léptekkel váltunk szülőkké, beleszerettünk a lányunkba, ismét egymásba szerettünk és akkor aludtunk, amikor sikerült egy kis szabadidőt találnunk. Felfedeztünk új módszereket, hogy valahogy gyengédebben fejezzük ki egymásnak az érzéseinket, a kezünkkel, a szánkkal, játékos szavakkal és pajzán játékokkal.

Aztán körülbelül két hónappal ezelőtt Sara szólt, hogy kész ismét szeretkezni velem.

Eleinte elfogott a rettegés, de amint elkezdett csókolgatni, olyan kemény lettem, amilyenre már hetek óta nem volt példa. A nyögés, amit akkor adott ki, amikor beléhatoltam, örökké visszhangozni fog a gondolataimban. Éles, meglepett, fájdalmas visítás volt. Egyből megálltam, és hiába is esküdözött, hogy már elmúlt a fájdalom, én mégis úgy éreztem, hogy másként kell bánnom vele: óvatosnak kell lennem az én kincsemmel, akiről az imént fedeztem fel, hogy törékeny…

Nem voltunk azóta a klubban.

És a fényképezőgépünket sem használtuk másra, csakis kislányunk fényképezésére.

És szexelésünk sem okozott kárt semmiben, csak a lepedőt gyűrtük össze vele, semmi olyasmi nem történt, amivel valamelyik bútort összetörtük volna.

De most, az ágyunkban, miközben Sara alattam volt, és kéjes nyögései eljutottak a fülembe, szavai visszhangoztak a fejemben – kalapáltak –, mintha egy bunkóval csapkodna.

Hiányzik, hogy lássam, hogy amikor bennem vagy elveszted a fejedet, és nem kérsz bocsánatot semmiért.

Hagyta, hogy gyengéd legyek. Türelmesen várta, hogy magamtól jöjjek rá, hogy valami mást kért tőlem, valami többet, valódi szexet, újra és újra.

Megkérdezte: Nem akarod, hogy videóra vegyük?

Nem, Édesem, elég ha érinthetlek, érezhetlek.

Hiányzik a klub?

Nem, Édesem, imádom az életem így veled, miközben a kislányunk az előszoba túlsó végén, a szobájában alszik.

Te tényleg ennyire imádod ezeket bámulni? Tényleg ízlik?

Én csak megpróbáltam könnyebbé tenni a dolgokat számára. Azt akartam, érezze imádatom, és hogy biztonságban van. Lehunytam a szemeimet, megadva magamat a megkönnyebbülés paradox érzésének, amikor Sara némán elkezdett elélvezni alattam, és csalódottan a felismeréstől, hogy valahol az utunk mentén elfelejtettem, mire van szüksége az én feleségemnek.

~~~

Hajnali négykor a gyerekszoba padlóján ültem, míg Sara Annabelt szoptatta. Kint az égbolt sötétkék színt öltött, és viszonylag csend honolt az utcákon, pedig Manhattan keleti részén laktunk.

– Nem kellett volna neked is felkelned miattunk – suttogta Sara.

Minden reggel elmondta ugyanezt, aggódva, hogy keveset alszom, pedig nehéz nap vár rám a munkahelyemen. Pedig ez volt a napom kedvenc időszaka.

– Ha végeztetek, bebugyolálom és elviszem magammal futni.

Sara a félhomályban engem nézett. – Szeretlek.

Nagyot nyelve bólintottam, miközben azzal küzdöttem, hogy a torkomba szorult gombócot leküzdjem és viszonozhassam érzéseit. Az éjjel nem tudtam aludni a gondolattól, hogy megfeledkeztem Saráról, a nőről, Sara, az anya miatt.

– Mi az? – suttogta látva belső vitámat.

– Meg kell egyeznünk abban, hogy előbb egymásra kell találnunk és csak utána vállalunk következő babát.

– Egymásra kell találnunk? – ismételte.

– Azt hiszem, megértettem, mit mondtál tegnap éjjel.

Szemöldökét ráncolta, és láttam rajta, hogy nem volt biztos benne, mit akartam mondani. – Azaz?

– Ismét az a férfi akarok lenni, akit magad mellé akarsz. A fényképekkel. A videóval. Tudva, hogy megadom neked azt, amire vágysz.

– Amire vágyom?

– Amire vágyunk.

Megnyalta a száját és lenézett a kisbabánkra. – Sokkal többet adsz nekem, mint amit el tudtam valaha is képzelni. És ezt tudod.

– Néha szeretném magamat is túlszárnyalni – mondtam, mire felnevetett. Tenyerét a szájára szorította, amikor kislányunk hirtelen elkapta a fejét a melléről.

– Ssss, Ssss – suttogta ringatva őt. – Semmi baj kicsim.

– Talán a nagymamájára bízhatnánk a mi kis Drágaságunkat, és kezdhetnénk egy vacsorával. Lassan haladunk, és meglátjuk, mit hozunk ki belőle.

Nagyra nyílt szemekkel újból felnézett rám. – Mondjuk a klubbot?

Néztem őt, ahogy a kislányunkat ölelő karjaiban tartja, és egy védelmező érzés kerített hatalmába, olyan erősen, hogy nem voltam biztos benne, hogy valaki idegeneknek meg tudnám-e engedni, hogy nézzék őt egy olyan intim, sérülékeny pillanatban.

– Ha azt szeretnéd… – nyögtem ki nagy nehezen.

Bólintott, majd nyugodt hangon válaszolt habozó kérdésemre: – Azt szeretném.

~~~

Összecsuktam a babakocsit és betettem az előszoba szekrénybe. Utána levettem a pólómat. Bár idáig enyhe volt a tél, pedig még január volt, de amint beléptem a meleg lakásunkba, úgy éreztem, megfulladok a hosszú ujjú felsőmbe, amit a futáshoz vettem fel.

Lehajoltam, kiemeltem kislányomat a babahordozóból és kicipzáraztam őt is a meleg batyuból, ahonnan szinte csak a kis szemei látszódtak ki.

– Jó volt, ugye, kicsi lány? – suttogtam, és megpusziltam az arcocskáját. Meleg volt és nyálas. Amikor mosolygott, hatalmas barna szemeit összehúzta, pontosan úgy, mint az anyukája. – Jót futottunk, ugye?

Ledobtam magam a kanapéra és Annabelt a mellkasomra fektettem. Légzésem még nem állt helyre a futástól.

– Feltételezem, le vagy izzadva és a kanapéra dőltél? – kiáltott ki Sara a hálószobánkból.

Kinyújtottam a nyelvemet, amit Annabel megpróbált megfogni. – Nagyon izzadt – válaszoltam feleségemnek. – Mondhatni, gusztustalanul izzadt.

Az előszobából hallatszottak Sara léptei. Lemerevedett, amikor meglátott minket. – Max!

– Majd letörlöm, Virágszirmom...

– Nem arra gondoltam – mondta, és odajött hozzám. – Levetted a pólód, és a meztelen mellkasodra fektetted a világ legédesebb kisbabáját. Vegyél fel valamit, te állat, különben nem vállalok felelősséget a tetteimért…

Kibaszottul imádtam, amikor Sara így nézett rám. – Képzeld el, mit érzek én, amikor Annabelt szoptatod.

Legragyogóbb mosolyával ajándékozott meg, és megpuszilta kislányunk duci combocskáját. – Úgy néz ki rajtad, mint egy kis őszibarack.

Végignéztem feleségem öltözékén és egyből azon tanakodtam, sikerülhet-e ilyen korán reggel egy kis időre elaltatnunk a kisbabánkat. Már hónapok óta nem láttam Sarát olyan öltözékben, amiben dolgozni járt az irodába. És rájöttem, hogy ez már nagyon hiányzott. Fekete szoknyája valamivel a térde fölé ért, meghagyva a látványt bőrének egy sávjából a csizmája fölött. A mellei kibaszottul jól néztek ki a szürke pulóverébe csomagolva.

Tekintetemet követve ő is a melleire nézett. – Azt hiszem, ma vásárolni is el kell mennem. A melleim nem férnek a ruháimba.

– Ezt ki nem merd dobni!

Az ajkába harapott és rám kacsintott. – Tényleg?

– Igen – dünnyögtem, és abban a pillanatban elnehezült a légkör közöttünk. – Kurva jól nézel ki, Virágszirmom.

– De talán mégse kéne ezt viselnem. Úgy értem, ha a tekintetedből vonok le következtetés, akkor ez a kinézet már nem annyira profi.

– Azt hiszem, ez attól függ, hova szándékozol menni.

Legyintett, odajött hozzánk és leült mellénk. – Úgy gondoltam, hogy bemegyek az irodába egy-két órára, csak hogy a jövő héten ne legyen annyira idegen számomra. De mielőtt az irodába megyek, még elmegyünk a csajokkal reggelizni.

Megpusziltam Annabel fejecskéjét. – Akarod, hogy őt magammal vigyem?

– Nem kell. Én is magammal tudom vinni.

Mi lehetett a tekintetében abban a pillanatban, ami annyiféle ellenállhatatlan érzéssel rohant meg? Végignéztem rajta, ahogy elindult az ajtó felé. Olyan volt, mintha először láthatnám a kombinációt: a szeretőt, aki a feleségem és ugyanakkor anya is, aki gondoskodó és… bassza meg, emlős, a legszexibb mellekkel, amiket életemben láttam.

Felálltam, elindultam az előszoba felé és intettem neki, hogy jöjjön utánam. Kihoztam Annabel zenélő babahintáját a szobájából és bevittem a hálószobánkba. Letettem a komód mellé és Annabelt beleraktam, szembe a fákat ábrázoló bekeretezett képekkel, amiket annyira szeret. Majd Sarát az ágy felé toltam.

– Max…

– Csak egy percet. – Kivettem a fiókomból a fényképező gépet, rászereltem háromlábú állványára, és úgy állítottam be, hogy öt másodpercenként exponáljon. Sara légzése kapkodó, szakadozó lett. Megcsókoltam a nyakán és azt mondtam neki: – Nem foglak feltartani.

– Anna jól van – mondta még szorosabban ölelve. – Addig tartasz fel, ameddig csak akarsz.

Lefektettem az ágyra, feltűrtem a szoknyáját, amennyire csak bírtam és elkezdtem felfelé csókolni, egészen a hasáig. A fényképezőgép minden egyes exponálása elterítette az elmémet emlékekkel, és a farkam ettől csak még keményebb lett. Sara a hajamba markolt. Feltoltam a hasán a pulóverét, felfedve meztelen, selymes bőrét. Eső illata volt, gyümölcsös ízzel, és ugyanaz az édes aroma, amit már a kezdetektől imádtam a testén. A háta mögé nyúltam, kikapcsoltam a melltartóját és feltoltam.

Mindig is tetszettek Sara mellei, de nem tartoztam azok közé a pasik közé, akik kifejezetten odavannak a női mellekért. Egészen a közelmúltig. A súlyuk, bőrének lágy illata, és az ismeretlen szúró érzés, amit akkor érzek, amikor kislányunkat szoptatja… Furcsa impulzust váltott ki belőlem, nézni akartam a melleit, érinteni, és ekkor jöttem rá, hogy idáig, az elmúlt hónapokban mindezt megpróbáltam elnyomni magamban.

Nem kell bocsánatot kérned, mert felizgat…

Ajkaim átölelték a mellbimbóját és nyelvemmel simogatva még mélyebbre szívtam a számba. Felnyögtem. Meleg volt és kemény, és annyira telt…

Én csináltam ezt…

Én tettem őt ilyenné.

És amikor a szabadidőnadrágomhoz nyúlt, letolva azt a csípőmről, engem kézbe véve, azt hittem, hogy menten elvesztem az eszemet.

Elképzeltem, ahogy később a fényképeket nézi és felismeri rajtuk, hogy mennyire élveztem nyelvemmel a melleit ízlelni, nyalogatni. Akkor megértené, csak az arcomat figyelve, hogy mennyire szeretem, amikor a teje a tenyerembe folyik, miközben a lábai a derekamat ölelik. Imádtam.

Imádtam ezt a nőt, bassza meg.

Elkezdtem ütemesen mozogni a markában. Éreztem, ahogy a nyakamat csókolgatja, szívja, hallottam rövid, kétségbeesett nyögéseit és a faszom még nagyobb lett. Félrehúztam a bugyiját, megnyálaztam az ujjaimat, hogy benedvesítsem a lába között, és egy hirtelen lökéssel máris mélyen benne voltam.

Éreztem, ahogy elállt a lélegzete. Szemei hatalmasra nyíltak, tele érzéssel, megkönnyebbüléssel – bassza meg, megkönnyebbülést érzett, mintha sokáig távol lettem volna tőle, és talán tényleg távol is voltam. Kihúztam magam, majd még mélyebbre löktem magam belé. Olyan gyorsan, akkora lendülettel basztam, hogy tudtam, a következő percben el fogok élvezni. Azelőtt elélvezek, mielőtt még őt is a csúcsra juttatnám, mielőtt átgondolhatnám, hogy zavarja-e, ha bele élvezek mielőtt az irodába indul. De… annyira akartam őt, annyira intenzíven, annyira akaratosan, amilyet már rég nem éreztem. Nem bírtam visszafogni magamat.

A gyengédség és az óvatosság félre lett állítva, még ha csak egy rövid időre is, és helyüket valami régebbi, ismerős érzés foglalta el: a kínzó szükség, követelés és az igény.

Közénk nyúltam és ujjaimmal addig játszottam vele, míg testét még jobban a kezemhez préselte és a farkamat is még erősebben szorította. Három rövid sikítás szakadt ki belőle, mintha azért könyörögne, hogy adjak neki még több kéjt, gyönyört, majd elcsendesült és még jobban magába húzott, mélyeket lélegezve arcát a nyakam hajlatába szorítva.

Eddig minden nap láttuk egymást; beszélgettünk, ölelkeztünk, nevettünk, együtt aludtunk el a kimerültségtől fáradtan az asztalnál, egy csomó olyan dolgot csináltuk, mint egy pár. De ez a pillanat magában rejtett egy hatalmas megkönnyebbülést. Nagyon is megértettem, mit akart mondani nekem, amikor azt mondta: – Hiányoztál.

És én is csak annyit bírtam kinyögni: – Te is hiányoztál.

~~~

Anyukám már az irodában volt, mire Annabelt a kenguru babahordozóban magamra kötve én is megérkeztem. Felugrott a székéből és egy pillantást sem vetve rám megkerülte az íróasztalát és odarohant hozzám, hogy elvegye tőlem az unokáját.

– Anya… – szűrtem ki a fogaim között, és elkaptam a vállánál, nehogy megijessze a kisbabámat. – Alszik. Nyugi, te nő. Mindjárt megkapod, nekem úgyis találkozóm van Levinsonnal.

Anyukám rám nézett, és igaz, bár először grimaszolt, de aztán kedvesen rám mosolygott. – Jó reggelt, drágám.

Felnőve soha sem éreztem magamat az anyuci pici fiának.De az elmúlt évben ő is a Stella & Sumnernél dolgozott, és emiatt én minden reggel vidáman mentem be az irodámba. Főleg azóta, hogy megszületett Annabel. És különösen nagyra értékeltem, hogy családtagjainknak meg volt az a képességük, hogy miközben kedvesek voltak hozzánk, figyelmeztetni tudtak minket, ha úgy viselkedtünk, mintha neurotikus idióták lennénk.

És bár anyukám tíz gyereket nevelt fel ügyesen tisztességes felnőtté, tudtam, hogy jól megszívtam, amikor – első alkalommal – megkértem, hogy vigyázzon a mi kislányunkra. Annabelt Sarával eddig mindenhová magunkkal vittük, de ez alkalommal… ez egy különleges alkalom volt.

– Anya – szóltam neki, amikor elindult vissza az íróasztala felé. – Arra gondoltunk Sarával, hogy pénteken kimozdulnánk egy kicsit. Át tudnál jönni hozzánk, hogy vigyázz Annabelre?

Elkomorodott. – Max, elfelejtetted?

Felháborodtam. A kurva életbe! Ez már a második alkalom huszonnégy óra alatt, hogy életem egyik nője ezt kérdezi tőlem. – Mit felejtettem el?

– Holnap Leedsbe utazom, édesem. Három hetet leszek ott Karennel.

– Ó, bassza meg!

– De ma este ráérek.

– Nem, biztosan készülődnöd kell, csomagolnod. És még nem is terveztünk semmit. Még ki kell találnom az első kimozdulásunk haditervét.

– Paranoiás vagy. Az isten szerelmére, már hetek óta mondom, fogd a feleséged és vidd el vacsorázni. Amikor már hárman voltatok, te, Niall és Rebecca, a kutyát hagytuk veletek egyik este, hogy elmenjünk szórakozni.

Nevetve válaszoltam. – E felől semmi kétségem.

~~~

– Mi a faszom az ott rajtad?

Annabelre néztem, aki még mindig aludt, majd válaszoltam Willnek. – Úgy hívják kenguru.

Utánam jött az irodámba és ott leült a kanapéra. – Olyan vagy, mint aki ejtőernyős oktatáson vett részt és elfelejtette lecsatolni magáról az oktatóját.

Bennett is besétált az irodámba. – Olyan vagy, mint egy erszényes emlős.

– És ezért is hívják kenguru babahordozónak. Hülyék. – Nevettem és kislányomnak suttogtam. – Ugye, édesem? Te vagy az én kis kenguru bébim? – Felnéztem a barátaimra, és csak akkor lettem kíváncsi. – Bennett, neked mi dolgod itt?

– Will-lel lesz egy találkozónk a Gross and Barrett-tel nyolckor. Elfelejtetted?

– Hé, haverok, legyetek egy kicsit elnézőbbek. Már négy hónapja nem alszom!

Pár másodpercig mindketten meglepetten néztek rám.

– Esetleg menstruálsz is? – kérdezte Will.

Nevetve ráztam meg a fejemet. – Fasz vagy.

Amilyen óvatosan csak tudtam, kikapcsoltam a hátamon a kenguru babahordót és Annát Will mellé, a kanapéra fektettem. Először megijedt, kezecskéi, lábacskái megrándultak, de egyből visszaaludt.

Erre Will úgy viselkedett, mintha egy hatalmas záptojást raktam volna mellé. Kezei megfeszültek a combjain és tekintetét kisbabámra szegezte, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban elgurul és felrobban. Mióta Anna megszületett, majdnem minden hétvégén átjött hozzánk látogatóba, de még mindig úgy bámult rá, mintha ezer darabra törhetne csak attól, hogy a közelében lélegzik.

– Mióta viselkedsz ilyen idiótán a gyerekek közelében? – kérdeztem.

– Én imádom a gyerekeket – mondta, és felnézett rám. – De ő annyira pici.

– Nem az – válaszoltam. – Ő már óriási.

– Tudod, hogy értem.

– Figyelj – mondtam, és leültem egy székre a kanapéhoz közel. – Meg akarlak kérni egy szívességre. Pénteken Sarával ki akarunk mozdulni egy kicsit…

Bennett félbeszakított. – Végre hagyjátok, hogy valaki más vigyázzon Annabelre?

Mogorván néztem rá. – Könnyű mondani, de nehéz megtenni. Szóval, anyám Leedsbe megy holnap, ezért nem tud vigyázni a hétvégén Annabelre. Talán valamelyikőtök…?

– Ne már! Nem nehéz. Csak pár órára kéne segítség. Ti és életetek párja egyszer-kétszer megetetitek cumisüvegből, lecserélitek a pelenkáját, elaltatjátok és már otthon is vagyunk.

– Mi nem vállalhatjuk – magyarázkodott Bennett sajnálkozó hangon. – Már elterveztük Chloéval, hogy a Hudson-völgybe megyünk kirándulni ezen a hétvégén.

– Ezen a hétvégén? – kérdezte Will, és közben bólogatott, mintha magához beszélne. – Azt hiszem, én vállalhatom.

– Ez szuper – mondtam. – Köszönöm, haver.

– Még sohase cseréltem le egy kisbabának sem a pelenkáját. És cumisüveggel sem etettem még egy gyereket sem. Hanna állandóan viccel is velem, hogy az egyetlen nőnemű, akit nem sikerült elvarázsolnom az Liv lánya, Aspen. – Megrántotta a vállát, majd hozzá tette: – De gondolom, hogy ez ösztönös. Nem igaz? – Az ujjain számolva kezdte a felsorolást: – Ne legyen forró Anna fürdővize, ne felejtsd a mikróban Anna tejét. – Kis szünetet tartott, majd folytatta a listát, amit az elméjében elkészített: – Ja, és vigyázzunk, hogy ne ejtsük le.

Elképzeltem, hogy a következő pillanatban elhagyom az irodát és Annabelt Will felügyeletére hagyom. A gyomrom görcsbe ugrott, majdnem elhánytam magamat. – Hannát nem tudod magaddal hozni?

– Ezen a hétvégén valami professzorok látogatnak az egyetemükre és elviszik őket vacsorázni.

Az államat dörzsölve kérdeztem. – Talán... eljöhetnél hozzánk ma este, hogy együtt vacsorázzunk és adhatnánk neked egy-két leckét.

Nagyot nyelve bólintott. Ha őszinte vagyok, be kell vallanom, tudtam, hogy sokat kértem tőle. Más az, ha átjön hozzánk, velünk és Annabellel tölti az estét, és egészen más, ha egyedül kell lennie a mi csöppségünkkel.

– Nem tudnátok ezt magatokkal vinni az étterembe? – kérdezte Bennett.

– Az elcseszné a terveinket. És Annabell nem „ez”.

– Nem mondtam, hogy ez.

Will-lel egyszerre válaszoltunk. – De azt mondtad.

Tenyeremmel az arcomat dörzsöltem, és morogtam. – Szard le. Gyere át este kajálni és megiszunk pár sört.

Valamit majd csak kitalálunk. Valamit ki kellett találnunk.